HVG

Az EU soros elnökségének rögtön a második hetében nehéz leckét kapott Németország s különösen Angela Merkel kereszténydemokrata (CDU) kancellárnő: mit is képviseljen a következő hónapokban? A brüsszeli bizottság múlt héten elfogadott energiapolitikai álláspontját? Vagy saját pártjának alapelveit? Netán a szociáldemokratákkal (SPD) kötött koalíciós megállapodásban foglaltakat? S persze mindezek mellett még folyamatosan legyen tekintettel a német lakosság biztonságos energiaellátás iránti igényére - amit a minapi orosz-belorusz olajcsap-elzárási intermezzo ismételten próbára tett, még akkor is, ha tényleges ellátási problémák egyetlen percig sem léptek fel.

Igencsak nehéz lesz összhangba hozni a felsorolt tényezőket. A brüsszeli bizottság ajánlása például, miszerint az egységes, a fogyasztókat a lehető legolcsóbban kiszolgáló európai belső piac megteremtése érdekében az erőműveket és az energiát szállító vezetékhálózatokat szét kellene választani (lásd Présben az energiacégek című írásunkat), az érintettek részéről hatalmas ellenállásba ütközik. A német energiapiacot ugyanis négy óriáscég - az E.On, az RWE, a Vattenfall és az EnBW - uralja. Noha a termelés döntő többségét ugyan nem csupán ezek adják, de az ő kezükben vannak a távvezetékek és az elosztóhálózatok. A dolgok mai állása szerint eszük ágában sincs ezektől megválni, olyannyira nem, hogy a brüsszeli előterjesztésről máris mint kisajátításról, a tulajdonhoz való jog megsértéséről, jogbizonytalanságról beszélnek. Így aztán, bár még jóformán meg sem száradt a tinta a brüsszeli javaslatokon, berlini elemzők már arról beszélnek, Merkel a témával foglalkozó márciusi EU-csúcson feltehetően mindent megtesz, hogy fellazítsa az ajánlásokat, amiben nyilván partnerre talál majd az EDF energetikai konszern érdekeit képviselő francia kormányban. Legalábbis - Párizshoz hasonlóan - erre kényszerül, ha nem akar odahaza konfliktusba keveredni a mindenható energialobbival.

Ennél is kényesebb kérdés az atomenergia felhasználása, aminek kapcsán azt kell eldöntenie, hogy önmagával, pártjával vagy koalíciós partnerével keveredjen konfliktusba. A szén-dioxid-kibocsátás csökkentését és az atomenergia mint alternatív energiaforrás figyelembevételét szorgalmazó brüsszeli javaslat ugyanis szívéből szólt a kancellárnőnek és pártjának. A CDU és bajor testvérpártja, a CSU mindig is atomenergia-párti volt. Ráadásul újabb muníciót adtak nekik és a nukleáris energiaforrások további felhasználása mellett érvelőknek a tavalyi és idei gáz-, illetve olajcsap-elzárások. Lám, mire vezet, ha ennyire függünk az oroszoktól - szólnak az érvek -, miközben itt vannak a mi jó kis atomerőműveink, amiket be akarunk zárni. Hát ne tegyük! E véleményt átveszi a nagykoalíciós kormány gazdasági minisztere, a keresztényszociális (CSU) Michael Glos is. Mozgástere viszont sem neki, sem az atomerőműveket üzemeltetőknek nincs: még az első szociáldemokrata-zöld koalíció idején, 2000-ben született erőmű-leállítási program értelmében 2020-ig folyamatosan minden atomerőművet be kell csukni Németországban, s ezt a kötelezettséget a 2005-ben kötött CDU-CSU-SPD nagykoalíciós szerződés szerint Merkel is magára vállalta.

Ebből pedig az SPD semmilyen körülmények között nem akar engedni. A ma még energiát termelő 19 atomerőművet - melyek különben az Európában üzemelők között a legbiztonságosabbak közé tartoznak, s a német energiafelhasználás 13 százalékát fedezik - a következő 13 évben fokozatosan kivonják a forgalomból. 2009-ig pedig, amíg a koalíciós szerződés köti a feleket, nincs más lehetőség, mint az egyes leállítási határidőket egy kicsit kitolni. Így például annak a két erőműnek (Biblis és Neckarwestheim) az esetében, amelyekre üzemeltetőjük máris halasztási kérelmet nyújtott be a szociáldemokrata vezetésű környezetvédelmi minisztériumhoz, ám aligha valószínű, hogy a meggyőződésesen atomellenes Sigmar Gabriel miniszter (SPD) hallgatna gazdasági minisztertársa, a CSU-s Glos érveire, s engedélyezné a leállítás halasztását.

Kérdés, mindez milyen politikai hatást fejt ki. Annak idején, amikor az atomenergia száműzése elsősorban a zöldek követelésére kormányprogram szintjére került, a közvélemény nagyobbik része - főként a csernobili tragédiára emlékezve - helyeselte a döntést. Ám most, nem mellékesen az orosz függőség miatti aggodalomtól, továbbá a fosszilis energiahordozók környezetkárosító jellegének a globális felmelegedés formájában érzékelt - vagy érzékelni vélt - hatása miatt, fordulni látszik a kocka. A Forsa közvélemény-kutató intézet legfrissebb felmérése szerint a németek 61 százaléka úgy véli, az atomenergiának csak akkor lenne szabad végképp hátat fordítani, ha megfelelő alternatív energiaforrások állnak rendelkezésre. Az atomenergia felértékelődését jelzi, hogy a friss EU-tag Bulgária, mely annak idején a csatlakozás előfeltételeként vállalta, hogy részlegesen bezárja a kozloduji erőművet, máris jelezte, hogy képtelen a hiány pótlására, és újra akarja indítani a blokkot. Magyarországon is újra felmerült, hogy nagyobb szerepet kéne adni az atomenergiának, és egyes szakértők a paksi mellett egy második erőmű felépítését javasolják.

A nukleáris erőműveket elutasító németországi front egységének megbomlására utal, hogy Werner Müller korábbi gazdasági miniszter - a Schröder-kormány nevében a leállási program egyik kidolgozója - hétfőn egy lapinterjúban már nemcsak arról beszélt, hogy a meglévő erőműveket addig kellene használni, ameddig az műszakilag és biztonságtechnikailag lehetséges, hanem új atomerőművek építésének a lehetőségét is felvetette. Igaz, Müller ma már nem miniszter egy szociáldemokrata többségű kormányban, hanem egy energetikai cég, az RAG igazgatóságának elnöke.

WEYER BÉLA / BERLIN