Vasárnap este fordított világ uralkodott Berlinben. Az előrehozott parlamenti választások eredményét a győztesek lógó orral, a vesztesek diadalittasan fogadták. A kereszténydemokrata unió (CDU) székházában Angela Merkel színpadra lépésekor inkább csak reflexből skandálták a párthívek, hogy "Angie, Angie", a csalódottság szinte mindenki (és elsősorban a pártelnök) arcáról leolvasható volt. A CDU a bajor testvérpártjával, a keresztényszociális CSU-val együtt ugyan - függetlenül az október 2-ai, drezdai pótválasztástól - formálisan megnyerte a választásokat, ám 35,2 százalékos eredménye messze elmarad attól, amit még néhány héttel ezelőtt is jósoltak nekik a közvélemény-kutatók. Így annak ellenére, hogy reménybeli szövetségesük, a konzervatív-liberális FDP 9,8 százalékkal a vártnál jobban szerepelt, ez még együttesen sem elegendő a kormányalakításhoz.

A szociáldemokraták (SPD) Willy Brandtról elnevezett székházában viszont olyan eufória uralkodott, mintha abszolút többséget szereztek volna, holott 34,3 százalékukkal nem csupán a párt háború utáni történetének egyik legrosszabb eredményét produkálták, hanem - mivel eddigi koalíciós partnerük, a zöldek is csak 8,1 százalékot szereztek - a kormányhatalmat is elbukták. Ehhez képest Gerhard Schröder szociáldemokrata kancellár még vasárnap este kijelentette: "Rajtam kívül senki nem képes Németországban stabil kormányt alakítani."

Egyszerű matematika van a megfigyelők által meglepőnek, a politikai ellenfelek szemében viszont kifejezetten arrogánsnak tűnő magabiztosság mögött: a CDU-CSU és az FDP összesen 287 mandátummal rendelkezik majd az új 613 tagú parlamentben. Ez ugyan tizenöttel több az SPD és a zöldek képviselői helyeinél, ám pontosan harminccal kevesebb annál az abszolút többségnél, amire Angela Merkel megválasztásához szükségük lenne (lásd Menetrend című írásunkat a 18. oldalon). Azt pedig senki nem képzeli, hogy a választás legnagyobb nyertese, a Baloldali Párt - amely az eddigi két PDS-es helyett mostantól 54 képviselőt küldhet a parlamentbe - akár egyetlen szavazattal is támogatná a jobboldal kancellárjelöltjét.

Igaz, az ő támogatásukból Schröder sem kér. Ha van a mostani német választások teremtette, meglehetősen konfúz helyzetnek biztos pontja, akkor az az, hogy a Baloldali Párttal senki nem akar együttműködni. Ez persze egyrészt fakadhat a programok összebékíthetetlenségéből - az Oskar Lafontaine, Gregor Gysi duó vezette párt a szociális megszorítások visszavonását követeli -, de van benne ideológiai gyökerű elutasítás (a jobboldal részéről, ahol változatlanul kommunista utódpártnak tartják), valamint személyi ellentét is - az SPD-ben sokan nem bocsátják meg Lafontaine-nek, hogy otthagyta őket. Hogy mennyiben bölcs dolog 15 évvel az újraegyesítés után politikai pestisesnek minősíteni azt a pártot, amelyre az egykori NDK-sok több mint egynegyede szavazott, az külön kérdés, most mindenesetre tény, a kancellárválasztási és így a kormányalakítási pókerben nekik egyelőre semmiféle szerep nem jut.

A két tábor közül így az győzhet, amelyiknek sikerül a másikból valakit átcsábítania. A politikai szokásjog szerint a koalíciós tárgyalásokat az a párt kezdeményezi, amelyik a legtöbb szavazatot érte el. Ennek megfelelően Angela Merkel CDU-elnök, akit kedden az uniópártok megerősítettek frakcióvezetői tisztségében, be is jelentette, hogy minden demokratikus párttal - sietett hozzátenni: a Baloldali Párt kivételével - felveszik a kapcsolatot. Meglepő fordulatként azonban Franz Müntefering SPD-elnök is levelet írt minden pártnak - persze Lafontaine-ék kivételével -, és tárgyalásra invitálta őket. Az SPD érvelése: ők a legnagyobb párt, hiszen a CDU és a CSU két külön formáció, egyenként csak 27,8, illetve 7,4 százalékot értek el, és az, hogy a parlamentben közös frakciót működtetnek, a választási eredmény szempontjából nem számít, az SPD-nél a kezdeményezés joga.

Ez persze inkább csak az ellenfél idegesítését szolgáló húzás, közjogi jelentősége nincs is. Az SPD számára az lenne a siker, ha a tárgyalások során le tudná választani az FDP-t a CDU-CSU-ról. Ennek lélektani előkészítésére már sokan felemlegetik az előbb Willy Brandt, majd Helmut Schmidt vezette szociálliberális koalíciók 1969 és 1982 közötti "régi szép idejét" (kevesebb szót ejtve az FDP 1982-es árulásáról, amikor Schmidtet cserbenhagyva hatalomra segítették Helmut Kohlt). Ez pillanatnyilag elég kemény diónak tűnik, mivel a hét elején az FDP és parlamenti frakciója közösen úgy határozott, nem tárgyalnak koalícióról az SPD-vel. Bár lehet, hogy ezzel csak az árat - értsd: egy esetleges SPD-zöld-FDP kormányban az FDP-nek jutó minisztériumok számát - akarták emelni.

A koalícióra csábító szirénhangok a másik oldalról viszont a zöldeket célozzák meg. Egyre több CDU-s politikus morfondírozik arról, hogy talán el lehetne képzelni egy koalíciót a keresztény uniópártok, a liberálisok és a zöldek között. Utóbbiak vasárnap este óta azt a kényelmes álláspontot képviselik, hogy a sor a nagy pártokon van, ők mindenki javaslatát meghallgatják. "Aztán majd meglátjuk" - rejtélyeskedett hétfőn Berlinben Joschka Fischer, hozzátéve, ő ugyan sok mindent el tud képzelni, de a zöldek részvételét egy Angela Merkel vezette kormányban, hát azt azért nem. Később sokatmondóan hozzátette: ha a zöldek ellenzékbe kényszerülnek, nem kíván semmiféle frakciótisztséget viselni.

Ha tehát sem az FDP-t nem tudják rávenni a gazdasági élet vezetői, a munkaadók, a gyáriparosok, hogy az ő érdekeik képviseletében mégiscsak szálljanak be egy Schröder vezette koalícióba, és a zöldek is állhatatosak maradnak, és nem engednek a konzervatív csábításnak, akkor az utolsó lehetőség a nagykoalíció lenne. Erről viszont az SPD csak azzal a feltétellel hajlandó tárgyalni, ha a kancellárt továbbra is Gerhard Schrödernek hívják - vagyis nyilvános kijelentéseikkel kölcsönösen leblokkolták egymást a pártok. Ez persze nem zárja ki a következő hetek egyezkedéseit, dönteni pedig úgyis a titkos szavazás fog. Vagy pedig az újabb, országos voksolás. Ha egyik koalíciós variáció sem jön be, és a hét elején Berlinben kísérleti luftballonként felröppentett ötlet, a kisebbségi kormányzás sem lesz járható út, akkor jön az új választás.

WEYER BÉLA / BERLIN