Őszinték voltak az európai államférfiak és a brüsszeli főhivatalnokok. A kudarcba fulladt franciaországi és hollandiai referendum előtt ugyanis rendre azt hangoztatták, nincs "B" terv arra az esetre, ha az urnához szólított választók nemmel szavaznak az Európai Unió alkotmányát létrehozó szerződésre, amelynek hatálybalépéséhez elengedhetetlen, hogy a tagállamok ratifikálják. A május 29-ei francia, majd a június 1-jei holland voksolás nyomán kialakult zűrzavarból, a nyilatkozatok kakofóniájából ítélve a nyugat-európai kormányokat és a brüsszeli bürokráciát egyaránt felkészületlenül érte, hogy az EU két alapító tagállamában a polgárok meggyőző többsége elutasította az óriási erőfeszítések árán kidolgozott EU-alkotmányt. Enyhén szólva is tanácstalanság jellemezte az európai politikusokat és az EU intézményeinek vezetőit főleg azután, hogy a múlt hét közepén a pártok zömének álláspontjával szembehelyezkedve - szokatlanul nagyarányú részvétel mellett - a hollandok 63 százaléka is nemet mondott az alkotmányos szerződésre.

A ratifikációs folyamat nem állhat meg - adta meg a következő napok hivatalos megnyilatkozásainak alaphangját Jean-Claude Juncker, az EU soros elnökségét ellátó Luxemburg kormányfője, Josep Borrell, az Európai Parlament (EP) elnöke és José Manuel Barroso, az Európai Bizottság (EB) elnöke múlt szerda késő esti közös sajtóértekezletén, és ugyanezt üzente a többi tagállamnak múlt szombati találkozójáról Jacques Chirac francia elnök és Gerhard Schröder német kancellár. Hiába hagyta azonban jóvá a hollandiai hideg zuhany másnapján Lettország parlamentje - tizedik tagállamként - az EU-alkotmányt, a hátralévő népszavazások sem sok jóval kecsegtetnek, ragadósnak bizonyulhat a francia és a holland példa.

A legfrissebb dániai és csehországi közvélemény-kutatások mindkét referendumot rendező országban szintén a "nem" győzelmét vetítik előre. Még az unión belül kiemelkedő jóléttel büszkélkedő Luxemburgban is változóban a hangulat: egy minapi felmérés szerint 50 százalék alá esett a július 10-ére kiírt népszavazáson igent mondani szándékozók tábora, úgyhogy a nagyhercegséget 1995 óta kormányzó Juncker bejelentette, távozik, ha a "nem" kerekedik felül.

A tekintetek persze főképp Londonra szegeződtek, ahol már a francia referendum után sem sok kétséget hagytak afelől, hogy az uniós alkotmány lényegében halott. Ám Barroso, majd Chirac és Schröder is óvott attól, hogy bármely ország az állam- és miniszterelnököket tömörítő Európai Tanács június 16-17-ei ülése előtt a ratifikációs folyamatra kiható egyoldalú döntést hozzon. De hiába próbáltak nyomást gyakorolni Londonra, Jack Straw külügyminiszter hétfőn a parlamentben bejelentette, hogy a brit kormány függőben tartja az eredetileg valamikor a jövő év tavaszára tervezett, de egyelőre értelmetlenné vált EU-népszavazást, ami különösen sokatmondó üzenet Nagy-Britanniától azelőtt, hogy július 1-jén átveszi az EU-elnökséget a következő fél évre Luxemburgtól.

Az uniós ügyekben mindig jól értesült londoni Financial Times ugyanakkor megszellőztette, hogy az EB egyes tagjai, köztük Peter Mandelson brit kereskedelmi biztos, úgy vélekedtek, mégiscsak célszerű lenne "megnyomni a szünetgombot", mert ha az újabb népszavazásokon megismétlődik, ami Franciaországban és Hollandiában történt, az alkotmányt végképp el lehet temetni. Bármennyire homályos ugyanis a ratifikációval kapcsolatban a szerződéshez csatolt nyilatkozat, sokan, köztük Borrell EP-elnök is, hajlamosak úgy interpretálni azt, hogy az alkotmány megmentéséről legfeljebb addig lehet szó, amíg a tagállamok egyötöde - vagyis még további három ország - el nem zárkózik törvénybe iktatásától. Az akár két-három éves kivárásnak egyébként azért sem lenne akadálya, mert az uniós intézményeket érintő legfontosabb változások úgyis csak 2009-ben vagy még később lépnének életbe. Addig pedig az EU mindenképp a 2001 februárjában aláírt nizzai szerződés alapján működik tovább.

Az élet nem áll meg, a dolgok mennek a maguk útján - ismételgették az utóbbi napokban az európai közvélemény és az unió nemzetközi partnereinek megnyugtatására Brüsszelben, ám a politikai elbizonytalanodás lehetséges gazdasági következményeit az is jelezte, hogy az euró május 29. után egy hét alatt majdnem három százalékkal gyengült az amerikai dollárral szemben. A pénzpiacok érzékenyen reagáltak Roberto Maroni olasz szociális miniszter ama lapinterjúban megjelent ötletére is, hogy Olaszországban átmenetileg az euróval párhuzamosan újra forgalomba kellene hozni a lírát, noha utóbb az Északi Ligát képviselő politikustól saját miniszterelnöke is elhatárolódott. Az ürömbe persze némi öröm is vegyült, hiszen a túlzottan erős euró miatt régóta panaszkodó európai exportőrök az enyhe leértékelődés láttán kissé fellélegezhetnek. Másfelől viszont az árfolyammozgás azt a félelmet is tükrözi, hogy az alkotmányos szerződés bukása vagy legalábbis lekerülése a napirendről az EU versenyképessége szempontjából égetően szükséges reformok - mindenekelőtt a szolgáltatási piac és a munkaerő-szabályozás liberalizálásának - további halogatásához vezet.

A négy legnagyobb uniós tagállam vezetője közül egyedül a május elején újraválasztott Tony Blair brit miniszterelnöknek maradt viszonylag széles belpolitikai mozgástere; a referendumon elvérzett Chirac, valamint a hamarosan választások elé néző Schröder és Silvio Berlusconi olasz kormányfő már nehezebben tud ellenállni a kísértésnek, hogy az államháztartásokra egyre elviselhetetlenebb terhet rakó kontinentális szociális modell védelmezőjének népszerű pózában tetszelegjen. Éppen emiatt tűnt némiképp illuzórikusnak, amikor Juncker és Barroso már a holland referendum estéjén annak a reményének adott hangot, hogy bő két hét múlva a Huszonötök a 2007-2013-as pénzügyi terv gyors elfogadásával demonstrálják majd országnak-világnak az EU életképességét, máskülönben, mint a luxemburgi miniszterelnök figyelmeztetett, tényleg "nagy európai válságba" torkollhatnak "a nagy európai nehézségek". Kérdés, van-e annyi politikai akarat a tagállamok állam- és kormányfőiben, hogy egy csapásra felülemelkedjenek a kibékíthetetlennek látszó érdekellentéteken (lásd Csodavárás című írásunkat a 19. oldalon).

A francia és a holland népszavazási kudarc - az alkotmányos szerződés sorsától függetlenül - hosszú távon is befolyást gyakorolhat az EU fejlődésének irányára. Először is elemzők egyöntetűen a bővítési folyamat lefékeződését jósolják, bár mint Olli Rehn illetékes biztos hangsúlyozta, az "nem hibáztatható Európa problémáiért". Ennek ellenére mind a franciaországi, mind a hollandiai kampány tematizálásában főszerepet játszottak a bővítésből származó - inkább vélt, mint valós - hátrányok. Bulgária és Románia csatlakozását már aligha fenyegeti veszély, legfeljebb a belépésük egy évet késik, ha nem tudják teljesíteni a vállalt kötelezettségeiket, borúlátó forgatókönyvek szerint azonban Horvátország, Törökország és a jugoszláv utódállamok hoppon maradhatnak.

Az európai integráció egésze is újragondolásra szorul, hiszen a francia és a holland választók nemcsak az EU jövőjéhez, hanem a jelenéhez való viszonyukat is világosan kifejezték. Az európai kormányok és a szavazók között tátongó szakadék okát vizsgálva a Financial Times kommentárja találóan jegyezte meg, hogy az EU körül megváltozott a világ; míg a második világháború utáni nemzedékek számára a Közös Piac fegyvernyugvást és gazdasági felvirágzást jelentett, a mai fiatalok számára az unió már csak egy arctalan bürokratikus gépezet, amelynek renoméját ráadásul az is rontja, hogy a nemzeti kormányok minden kényelmetlen döntésnél Brüsszelre mutogatnak.

VIDA LÁSZLÓ / BRÜSSZEL