Ezzel az érveléssel csak az egyik baj az, hogy nem igaz. Tudva, hogy a jövedelemeloszlási vizsgálatok sem a legalsó, sem a legfelső 2-3 százalékot nem "látják", két egymást követő mérés - 2005-ben és 2007-ben - után el kell fogadjuk, hogy az egyenlőtlenség a rendszerváltás utáni növekedést követően előbb megállt, majd csökkenni kezdett. A relatív szegények aránya nem változott, a jövedelmek középértékének kétszeresénél többel rendelkező jómódúak aránya viszont csökkent. A köztük és a középrétegek közötti távolság szűkült, a középrétegek és a szegények közötti különbség viszont nem tágult.

Láthatóan kevesen bontanak pezsgőt emiatt, és ez jó alkalom arra, hogy rámutassunk a másik tévedésre is. Állításom: a jövedelemkülönbségek csökkenése (vagy növekedése) önmagában nem ok sem az örömre, sem a bánatra. Az eloszlási mutatóknak egyszerűen nincsen a kontextustól független morális tartalmuk.

Normális piacgazdaságban ugyanis a keresetek szintje nem (csak) a befektetett munkától függ, hanem azt az adott foglalkozási csoport produktumának kereslete és kínálata is alakítja. Egy csoport hirtelen jövedelemnövekedésének oka lehet a lassú kínálati alkalmazkodás, az iskolarendszer rugalmatlan kibocsátása, esetleg torz piacszerkezet, de a legkevésbé valamilyen morális defekt. A növekvő vagy csökkenő bér jelzés arra, hogy mivel érdemes foglalkozni, mit érdemes tanulni, milyen üzletbe érdemes belefogni. A foglalkozási csoportok közötti egyenlőtlenségek enyhülése hatékonyabb piaci működésnek, erősebb versenynek is a jele lehet.

A kiegyenlítő célú állami újraelosztás minőségét sem annak mértéke szabja meg. Viszonylag nagyobb egyenlőtlenségek mellett sem mindig kiált kiegyenlítő állami újraelosztásért a társadalom, főleg ha a munkaerő- és tőkepiaci verseny elegendő számban produkál érvényesülési sikertörténeteket (Egyesült Államok). Másutt azok a társadalmak is sikeresek lehetnek, amelyekben széles körű konszenzus van az állami újraelosztás mértékét és irányát illetően, valamint abban, hogy mindez a szó igazi értelmében vett "köz" (és kisebb-nagyobb mértékben a köz minden egyes tagjának) javát szolgálja (skandináv országok). A gyakorlatban azt látjuk, hogy kisebb és nagyobb mértékben újraelosztó államok egyaránt fenntarthatóak maradhatnak.

Na már most, mi is történt valójában az elmúlt évek Magyarországán? Az utóbbi öt évben előbb a "jóléti rendszerváltás" és a százlépéses intézkedések (és intézkedéshiányok) nagyarányú jövedelemkiáramlása kedvezményezte az alsó középosztályokat, majd a 2006-os választások utáni megszorító csomag a rendszerváltás óta a leginkább koncentrált módon szólította a kasszához a felső középosztályokat. Ha a nyugdíjemelések és a családi támogatások átrendezése az alulról másodiktól a negyedikig tartó népességtizedeket segíti, a kiigazítás viszont a legfelső két-három decilisre terheli a szükséges százmilliárdok elsöprő többségét (mivel az adófizetés is itt koncentrálódik), az eredmény nem is lehet más, mint kisebb egyenlőtlenség.

Ha az érintettek nem pezsgőznek, érthető, hiszen egy ennyire inaktív társadalomban a sok kedvezményezett kismértékű életszínvonal-növelése a relatíve kis létszámú terhelhető rétegtől aránytalanul nagy erőfeszítéseket igényel. Aki kicsit kap, hamar elfelejti; akitől sokat vesznek el, hangosabban lázadozik. Nem beszélve arról, hogy az "igazságossági" csomag ára csak a kiszállítás után vált világossá, amitől az újraelosztás legitimitása - finoman szólva - nem erősödött sokat (ettől meg a kilátások elemzői nem perdülnek táncra örömükben).

Nincs mese: többeknek kellene egy rugalmasabb munkaerőpiacon megszerezniük a jövedelmeiket. Ez talán elfogadottabb egyenlőtlenségi rendszert hozhatna, ami csökkenthetné a politikai Robin Hoodok iránti keresletet. Utóbbitól pedig talán kisebb lenne a politikai-költségvetési ciklus kilengése, javítva a növekedési esélyeket és így tovább...

TÓTH ISTVÁN GYÖRGY

(A szerző közgazdász-szociológus, a Tárki Zrt. vezérigazgatója)