A 2001-es parlamenti választásokon Leszek Miller sikerembernek bizonyult. Pártja, a Baloldali Demokratikus Szövetség a Szolidaritás utódjaként létrejövő Munka Uniójával közösen a szavazatok 41 százalékát szerezte meg. Ezzel kényelmes többségbe kerültek a lengyel törvényhozásban. A megszorító intézkedéseket 2004 márciusában kezdte el tárgyalni a parlament (kezelni kellett egyebek között a kiugróan magas, 17,5 százalékos munkanélküliséget), ám saját pártján kívül korábbi választási szövetségese sem támogatta teljes mértékben a Miller-csomagot. Mivel pártja támogatottsága 8 százalékra süllyedt, ráadásul még ketté is szakadt, a kormányfő március végén bejelentette, hogy Lengyelország uniós csatlakozásának másnapján lemond a miniszterelnökségről. Miller lemondása után alig egy hónappal, a 2004. júniusi európai parlamenti választásokon a baloldali pártszövetség a szavazatok mindössze 9,3 százalékát tudta megszerezni. Igaz, nem csupán a reformok körüli viták, hanem különböző korrupciós ügyek is kikezdték a lengyel baloldal népszerűségét, amin az új miniszterelnök, Marek Belka sem tudott javítani.

A lejtőn már nem volt megállás: 2005-ben a baloldal megrendítő vereséget szenvedett a törvényhozási választásokon. A pártra a választók csupán 11,3 százaléka szavazott, mandátumainak háromnegyedét elveszítette. Sokan sikerként könyvelték el már magát a tényt, hogy a baloldal egyáltalán bejutott a szejmbe. Világossá vált: a szocialistákat a társadalom már nem tekinti alternatívának. Ezt az állítást igazolja, hogy a 2007-es előrehozott választásokon, a Kaczinsky testvérek országlása után sem tudták növelni mandátumarányukat, sőt, az tovább csökkent (55-ről negyvenre), miközben a két jobboldali párt támogatottsága tovább emelkedett. A lengyel szocialisták tehát kormányzásuk alatt szép lassan leszámoltak önmagukkal. Azóta sem tudtak talpra állni, hiába indulnak bármilyen baloldali választási szövetségben.

A 2006-os parlamenti választásokon Gyurcsány Ferenc sikerembernek bizonyult. Pártja, az MSZP a szavazatok 43,2 százalékát szerezte meg. Így, koalícióban az SZDSZ-szel, kényelmes többségbe került a magyar Országgyűlésben. A megszorító intézkedéseket 2006 nyarán kezdték el tárgyalni (kezelni kellett egyebek között a 8,9 százalékos GDP-arányos államháztartási hiányt), ám a kezdeti lelkesedés után egyre erősödött a költségvetési kiigazítással és a reformokkal szembeni, frakción és párton belüli elégedetlenség.

A lengyel szappanopera magyar változatának még csak a jelei észlelhetőek, de azok minden kétséget kizáróan. A szocialisták közül többen a reformok puhítását szeretnék, ez azonban nyilvánvaló konfrontációt jelentene a miniszterelnökkel és a kisebbik koalíciós párttal. Ma még csak egy-két képviselő bújik ki a frakciófegyelem alól, és építi ezzel saját jövőjét, de ki tudja, hogy a népszavazás eredménye még hány szocialistát renget meg. Most nem szabad hirtelen következtetéseket levonni a referendumból, hiszen az igenek győzelme csak azt lepte meg, aki nem Magyarországon él (a Medián már hónapokkal ezelőtt az igenek 40 százalék körüli arányát mérte). Az elvesztett népszavazás utáni kormányfőcsere most egyenlő lenne a teljes kormányzati kudarc beismerésével. Ráadásul az új jelölt esetében több kérdést is meg kellene válaszolnia a koalíciós feleknek, például azt, ki lehet az az új miniszterelnök, akit a reformok mellett elkötelezett SZDSZ is elfogad. És ne felejtsük, az MSZP elnökeként is tevékenykedő Gyurcsány Ferencet kellene megbuktatni. A magyar szocialistáknak ugyanakkor komoly előnyük van lengyel társaikhoz képest, akik csak megkésve, 2004-ben fogtak hozzá a megszorításokhoz és a reformokhoz, így esélyük sem volt rá, hogy intézkedéseik hatása egy éven belül érződjön. A Gyurcsány-kormány azonban rögtön a választások után belekezdett az átalakításokba, így lehet elég idő arra, hogy azok 2010-ig kifussák magukat.

Ma tehát az MSZP jobb helyzetben van - még -, mint voltak a lengyel szocialisták három év kormányzás után. A szocialisták közül azonban páran már felkapaszkodtak a "varsói gyorsra" - amiről azonban még le lehet szállni. A folyamatos belső viták tovább erodálják egy párt népszerűségét, hiszen a választók szemében joggal tűnhet úgy, hogy önmagukkal sem értenek egyet. A kormányzás és ezzel a reformok hatékonyságát is csökkenti, ha a miniszterelnök állandó vitákra és kompromisszumokra kényszerül saját belső ellenzékével és a koalíciós párttal. Most még nem látni, hogy a reformpártiak vagy a reform ellenzői kenyértörésre vinnék a dolgot az MSZP-n belül, de ha növekszik a Karsai Józsefek száma, akkor előbb-utóbb komoly belső konfliktussal kell szembenézniük a szocialistáknak. Ez pedig, a lengyel baloldal példáján okulva, tudjuk, hova vezet.

GYÖMÖRE MÁTÉ

(A szerző a Progresszív Intézet politikai elemzője)