A kampányocska éle kimondatlanul, de egyértelműen a hipermarketek ellen irányul, és a munkavállalókat kívánja megvédeni, alighanem kéretlenül. Ki tudja, miért, a hipermarketek mindig képesek voltak emóciók ébresztésére. Talán mert a rendszerváltás városképi megjelenítésében az első látványelemek közé soroltak, talán mert - jelentsen akármit is ez a közhely - tényleg a fogyasztás templomai.

A stílszerűen nem vasárnap aláírt egyoldalas kiáltvány szerzői a műfaj szabályai szerint nemcsak minden bajok végső okát lelték fel a vasárnapi boltolásban, hanem ezt a véleményüket megkísérelték indokolni is. A kifejtés olyan, mint amit mostanában bármilyen tárgyban, bármilyen forrásból megszokhattunk: első helyen Európa szerepel, aztán jön a szociális vívmányok féltése, a hagyomány célzatos és negédes emlegetése, mindezt megkoronázza egy ismeretlen forrásból származó, sokkolónak szánt információ, miszerint "Európában egyetlenegy országban sem dolgoznak annyian vasárnaponként, mint hazánkban".

Innen bizony csak egy egészen kis (bak)ugrás a vasárnapi munka kárhozatos hatásainak részletezése: a társadalom eme alattomos rákfenéje árt a családnak, a társas életnek, a pihenésnek, az egészségnek és a környezetnek, sőt veszélyezteti a "szabad vallásgyakorlás alkotmányos jogát" is. Mintha bizony azért szekularizálódna rendszereken átívelő következetességgel ez az ország, mert újabban vasárnap is be lehet szerezni fél kiló kenyeret vagy egy szobabiciklit.

A chartában nyilván udvariasságból nem említett széles népi tömegek, a vásárlók zöme legalább olyan erős gazdasági és időbeosztási kényszerek és determinációk foglya, mint azok, akik arra kényszerülnek, hogy munkaerejüket a hagyományos nyitvatartási időn kívül is áruba bocsássák. Azért vásárolnak vasárnap vagy éjszaka, mert akkor érnek rá. Mert munkaidőben dolgoznak. Meg aztán, akármilyen siváran hangozzék is, a közös bevásárlás lehet családi program, közös szórakozás.

Az eladók, pénztárosok sem akkor sajnálatra méltóak, ha a hagyományos munkaidőn kívül kell dolgozniuk, inkább abban az aligha ritka esetben, ha a keresetük alacsony, és a munkahelyi vakfegyelem ostoba. Mint annyi más munkahelyen, a hét bármelyik napján. Ha valakire hátrányos munkabeosztást akarnak kényszeríteni, akkor viszont könnyen továbbállhat, egymást érik az állandóan munkaerőgondokkal küzdő hipermarketek, diszkontok, egyéb üzletek.

Ráadásul akár a munkavállaló javát is szolgálhatja a vasárnapi robot, mint minden, ami a "nyolc óra munka..." hajdani szigorúságát enyhíti: az éjszakai pénztárosnők egy része részmunkaidős, óvodába nem járó kisgyermekét neveli napközben, hétvégén ráadásul kevesebb az akadékoskodó főnök, jóval nagyobb a bér. A jó példák legalább olyan számosak, fontosak, logikusak és esetlegesek, mint a kiáltványban szereplő elborzasztó következtetések.

Ez a naiv és minden akciózásra való felhívástól jótékonyan mentes iromány elsősorban arról szól, hogy valami alapvető nem változott Magyarországon: a hatvanas-hetvenes években "szerettük a lángost, és utáltuk a lángossütőt". Ma a lángos helyére behelyettesíthetjük a hipermarketek néhány tízezer ilyen-olyan árucikkét, de az érzemény és a pszichés motiváció ugyanaz. Csak azt ne feledjük, a történelem a lángossütőknek adott igazat, a szocializmusnak befellegzett, a "tésztafeszítő kisiparosok" forgalma meg továbbra is töretlen a hét minden napján. Akárcsak a hipermarketeké.

KLAUBER MÁTYÁS

(A szerző a Kopint-Tárki Zrt. tudományos kutatója)