Téveszmék az oktatásról
Közgazdászoknak készülő diákok egyetemi oktatójaként évről évre tapasztalom a középiskolából bekerült hallgatók felkészültségének romlását. És a legcsekélyebb jelét sem látom, hogy olyan reménykeltő változás indult volna meg, amely a javulás lehetőségével kecsegtetne. Sőt olyan téveszmék váltak közhelyekké, amelyek elzárják a kiút megtalálását.
© HVG |
A másik közkedvelt téveszme, hogy a magyar oktatási rendszer még nem tért át az elavult, lexikális tudást adó porosz módszerről a modern, kreativitást kibontakoztató angolszász rendszerre. Nemrég büszkén tudatta az Oktatási Minisztérium, hogy a középiskolai felvételiken nem lexikális tudást kértek számon a nebulóktól, hanem különböző készségeket. Mondja már meg valaki az oktatási kormányzatnak, hogy olyan iskolarendszerrel folytat ádáz küzdelmet, amelynek öt-hat éve az írmagja sincs meg! A mai iskolarendszer a gyerekek tömegeinek sem stabil tudást, sem készségeket, sem logikus gondolkodást, sem rendszerezőképességet nem ad. Erre a korosztályra egyszerre jellemző, hogy a tanulmányi osztályon kínlódik egy nyomtatvány kitöltésével, és hogy képtelen történelmi háttérben elhelyezni a közgazdasági gondolkodás csomópontjait. Felteszem, nem csak poroszos iskolai neveltetésemből fakad, hogy elhagy a béketűrés, amikor mondjuk történelemből jelesen érettségizett diákok sorozatban 1890 és 1963 között a legkülönbözőbb időpontokra teszik az oroszországi bolsevik hatalomátvétel idejét, vagy évtizedes pontossággal sincs fogalmuk arról, mikor ténykedett Sztálin. Egymástól átmásolt órai jegyzetekből zokszó nélkül megtanulnak értelmetlen mondatokat, és el sem képzelhetem, hogy jeles érettségivel képesek különbséget tenni olyan fogalmak között, mint szociális és szocialista. Fájdalommal jelentem, a gyengeségekben nincs jelentős különbség az "elitgimnáziumok" és a többi között. Az előbbiekben még talán több szent őrült van a tanárok között, akik egy-egy tehetséges diákot nemzetközi versenyekig is eljuttatnak, ám a nagy átlagot tekintve nem tapasztalok érdemleges eltérést. Másik oldalról megközelítve: az imitt-amott felbukkanó istenadta tehetségek éppúgy jönnek a kevéssé felkapott helyekről, mint az elitintézményekből.
Az előző két téveszméből adódik egy további, nevezetesen hogy a magyar közoktatás problémáin reformokkal lehet segíteni. Külön tanulmányt érdemelne, hogy a kormányzati ciklusonként egymásnak ellentmondó reformok már eddig is mennyire elgyötörték a pedagógustársadalmat. Attól tartok, a problémák gyökere mélyebb, semmint hogy azokon az oktatás tartalmáról és módszeréről szóló reformokkal segíteni lehetne.
A hatékony oktatás, nevelés lehetőségét nagyban nehezíti a gyakran instabil családi háttér és a silány tömegkultúra. Ezekre a tényezőkre egy kormányzatnak csekély és legfeljebb áttételes hatása van. De arra igen, hogy a pedagógusi pálya évtizedek óta egyre jobban leértékelődik, amit a pályaválasztó fiatalok generációi érzékelnek, és ami az orvosi, jogi, közgazdasági, illetve a tanári szakok felvételi pontszámai közötti hatalmas különbségekben régóta markánsan kifejeződik. Magyarán, amíg az oktatási kormányzatok képtelenek megfordítani a kontraszelekciót a pedagógusi pályán, addig az esetleg jól végiggondolt, több cikluson keresztül konzekvensen végigvitt tanügyi reform is kudarcra van ítélve.
Egy közgazdász egyetemi oktató egyelőre nem tehet mást, rászánja magát egy szakmailag lebutított, didaktikailag felturbósított tankönyv írására. Csak annyi elégtétele marad, hogy tudja, ha a mai középkorúak ölbe tett kézzel nézik végig a magyar humán erőforrás leépülését, nekik is el kell szenvedniük a következményeket. Némileg sarkítva: a nyugdíjukat húsz-harminc év múlva abból a társadalombiztosításból kapják majd, amit a Kínából idetelepített textilüzemek 1 eurós órabérért dolgozó munkásai után fizetnek.
FARKAS BEÁTA
(A szerző oktató a Szegedi Tudományegyetemen)
