A Hiller István-féle minisztérium a kultúra lobbistáival való joviális viszonyt tartotta a legfontosabbnak, valamint a tömegesítő, reprezentatív akciókat. A Monet és barátai kiállítás például azt üzente: abból a kiállításból lesz siker, amely bekerül a politikai kommunikációba. A százmilliós összdíjazású irodalmi pályázat, az Édes anyanyelvünk pedig az atyáskodó minisztérium "felkaroló" gesztusa volt csupán.

Olvasatomban az új miniszter több megállapítása is struktúraváltoztató szándékról tanúskodik. Elsősorban is az, hogy miközben megváltoztak a kultúracsinálás (szándékosan kerülöm a teremtés kifejezést, hántsuk le az e tevékenységhez hozzátapadt szakrális vonatkoztatásokat) és -fogyasztás módjai, helyei, maguk az intézmények nem változtak. Közösségek, kezdeményezések, törekvések kerültek így ki a kádárista idők jegyeit mutató intézményrendszer látóköréből. A kiáltvány ez utóbbit nem mondja ki ugyan, de nehezen értelmezhető másként az a mondat, miszerint az államnak le kell mondania "a kulturális kánon kialakításának igényéről", helyette pedig meg kell könnyítenie "a tudatos választáshoz szükséges eszközök megszerzését, a készségek elsajátítását". Milliók életéből hiányoznak ugyanis alapvető kulturális tájékozódási pontok, országszerte sokkal több új típusú térre, szó szerint az utcára nyitott, vonzó helyekre - sok kicsi Millenáris Parkra, Trafóra, Dinamóra - van szükség.

Az uniós csatlakozás óta egyértelmű: kultúránknak új kontextusban kell megmutatnia magát. A magyar intézményrendszer nehezen illeszthető az európaihoz, így kevés az élő, napi szintű kapcsolat, egész területek maradnak ki a nemzetközi vérkeringésből. A nagy, kortárs művészeti kiállítások (velencei biennále, Documenta, Manifesta) kurátorai például sosem látogatnak el hozzánk. Messziről nézzük a világ színházi áramlatait is, nemigen jönnek ide Európa meghatározó rendezői előadásaikkal. Ha komolyan vesszük a kulturális exportot és cserét, akkor háttér kell, leginkább kis létszámú, nagy pénzzel dolgozó, eleven kapcsolatokat ápoló, "ágazati" exportirodák.

E kiáltvánnyal merész lépést tett Bozóki András. Mint jelezte, a szöveg csak előzetese egy átfogó kulturális koncepciónak. Ám jövőre választások lesznek, ki tudja, lesz-e idő egy ilyen vízió elindítására. Leginkább azonban azért merész e szöveg, mert ha a miniszter valódi programot tesz mögé, szembe kell mennie sok mindennel és sok mindenkivel. Olykor nagy, nemzeti kultúrintézményekkel, megkövült szakmai szervezetekkel, hitbizományként kezelt pénzosztó helyekkel.

A kiáltványt tanácsadóként jegyzők között ott van a Nemzeti Kulturális Alap elnöke is, neki az elosztás hibáit közelről kell látnia: lassú, kevés a normatív szempont, átitatta a paternalizmus és a politika. Kulturális életünk tekintélyelvű, kilincselős és alkalmazkodásra késztet. Az, hogy a Műcsarnok élén most generációs és szemléleti váltás történik, hogy az Operában új szellemű vezetés kap esélyt, hogy a Hungarofestben fiatal gárda dolgozik, fontos változás.

Minisztériumi asztalokon, fiókokban régóta fekszenek mindenféle tervek, javaslatok, ezek közül jó néhányat a művészeti szakmák kortárs, fiatal, a nemzetközi színteret jól ismerő képviselői jegyeznek. Talán most elő kellene ásni ezeket is. A kérdés az, a struktúra képes-e modernizálni önmagát? (Akár attól is függetlenül, ki ül majd a miniszteri székben.) Ha nem képes, a kiáltvány olyan lesz, mint a néhanap meglengetett, majd szekrénybe tett lobogó: elfelejtik, aztán beleveszi magát a moly.

NAGY GERGELY

(A szerző prózaíró, a hvg.hu munkatársa)