Bizonyára elkerülte figyelmüket, hogy a kormányzat éppen mostanában fagyasztotta be valamennyi költségvetésből működő kulturális intézmény éves keretének nem jelentéktelen hányadát. Nyilván nem ezt a gyalázatos helyzetet kívánják kezelni olyképpen, hogy szózatot intéznek az érintettekhez, s arra szólítják fel őket, azaz minket (magam is érintett vagyok), hogy mérsékeljük unalomig ismételt sirámainkat, állami támogatásért kuncsorgó, nem lankadó buzgalmunkat, s egyáltalán: vegyük észre, hogy a világ megváltozott, és a kultúra nem csupán pénzkérdés.

A világ természetesen állandóan változik, s nem számít vadonatúj elképzelésnek, hogy a kultúra mindenekelőtt emberi-szellemi megújulásunk eszköze és eredménye. Szívesen elfogadom, hogy - mint azt a kiáltvány szerzői állítják - "új kulturális időszámításban élünk", de ha valóban így van, elsőként azzal az igen régi hagyománnyal kellene felhagyni, hogy szép és hangzatos jelszavakkal kerüljük meg a szembenézést a tényleges gondokkal. Ha igaz az, hogy "a 20. század társadalmi kísérleteiből megtanultuk: az egyenlőség egyoldalú szorgalmazása egy ponton túl ön- és közámítás", akkor nem kellene olyan homályos és teljesíthetetlen kulturális miniszteri alapelveket kitűzni, mint Tisztesség, Esély és Alternatívák hármasa. Hiszen a mai - és, sajnos, a belátható jövőbeli - szűkösség viszonyai között az első két elv (mellesleg az egyenlőség utópiáján alapuló)  megvalósítása kudarcra van ítélve, a harmadik viszont akkor is érvényesülne, ha a hivatal az ellenkezőjét akarná. Díjazom a három alapelv kezdőbetűit összevonó rövidítést ("A magyar T.E.A." szerepel alcímként), s jó lenne, ha a teafogyasztás nemes szokása nem korlátozódna a kulturális tárca területére.

Nem vonom kétségbe a kiáltvány szerzőinek jó szándékát. Csak éppen nem egészen értem, hogy mit is akarnak tulajdonképpen. Egyfelől  ízig-vérig liberális kultúrpolitikát hirdetnek meg. Arra biztatják a kis és nagy kulturális csoportokat-közösségeket, hogy vállalják a versenyt, a piaci megméretést, s merjenek a maguk erejére támaszkodni, "különösebb támogatás és védettség nélkül". Mintha a társadalom el akarná és tudná tartani a magas kultúrát. Úgy vélik: csak akarni kell, s a média is megnyerhető a művészi értékeknek. Mintha a média nem tömegfogyasztást kiaknázó-újrateremtő üzleti vállalkozás volna. Le akarnak mondani az államnak a kulturális "kánon" kialakításában betöltött szerepéről. Mintha az alapműveltség (ami színtiszta kanonizált ismeretanyag!) meghatározása és elsajátíttatása nem az állam által működtetett és felügyelt közoktatás feladata lenne. Igaz, a kiáltvány szerzői (összhangban kánonellenességükkel) nem kívánják az adófizetők pénzéből eltartani az úgynevezett "művelt elitet", s helytelenítik, hogy az utóbbi értékrendje, kultúrafelfogása bármiféle prioritást kapjon a kultúrpolitikai gyakorlatban.

Másfelől viszont határozott álláspontjuk van a lehetséges célokról és a szükséges tennivalókról. Elénk vetítik a maguk vízióját az eszményi kultúráról. "A színháznak nem feltétlen kelléke a páholy, a könyvtárnak nem tartozéka a katalóguscédula" - olvashatjuk példának okáért. Én viszont azt gondolom, hogy (ha már annyira nyitottak a sokszínűségre), bízzák a páholyt arra, aki megfizeti, mert történetesen ragaszkodik hozzá, s legyen a rendszeres könyvtárhasználók dolga annak megítélése, hogy kell-e katalóguscédula. Egyáltalán: arra biztatnám a kiáltvány szerzőit, hogy merjék vállalni és kimondani liberális premisszáik logikus és számottevő anyagi megtakarítással járó végkövetkeztetését. Azt, hogy szerintük valójában nincs szükség semmiféle kulturális kormányzatra. Mert ha a kultúra működtetését és fenntartását teljesen a kis és nagy közösségekre, más szóval a társadalomra lehet bízni, akkor itt nincs sok keresni- és tennivalója az államnak.

Természetesen ez egy lehetséges és értelmes álláspont. De ki kellene dolgozni és végig kellene gondolni minden részletében. Talán nem egy népszerűsítő célzattal megírt, örömködő, rövid "kiáltvány" a legalkalmasabb műfaj rá. Ahol a rövidség vagy a hatás kedvéért előfordulhat ilyen képtelenség: "A kultúra egyszerre demokratikus, mert mindenkié, és arisztokratikus, mert csak a minőségre ügyel." Lehet, hogy a szerzők egységes kultúrában hisznek, tagadják a magas és a tömegkultúra közti különbséget. Csak hát bizonyosan tudni lehet, hogy a minőségi kultúra (legalábbis jelenleg) nem mindenki számára elérhető. S nem kellene visszaélni az internetezés és általában az informatika új lehetőségeire való hivatkozással sem. A hasonló horderejű technikai eszközök (közvetítők) példája óvatosságra inthetne: bár a nyomtatott könyvtől a filmen át a televízióig valamennyi radikálisan kiterjesztette a kommunikáció terét, nem számolta fel a kultúra (lehet, hogy eredendően) hierarchikus természetét. Nem, igazán nem értem e kiáltvány elsietett közzétételét, politikai szempontból szerencsétlen időzítését. Még ha jól beleillik is a kormánypártok önmaguk ellen folytatott kampányába.

VERES ANDRÁS

(A szerző irodalomtörténész)