Majdhogynem lényegtelen, hogy Arafat örökségéből mennyi a mítosz és mennyi a valóság. De tény, hogy szimbólumnak jobb volt, mint vezetőnek. Előbbiként csupán a szenvedélyeket kellett felkorbácsolnia, míg vezetőként nehéz döntések hárultak rá, amiket gyakran igyekezett elkerülni. Épp ezért sokaknak az hiányzik majd igazán, amit a palesztin függetlenségi mozgalom vezetőjeként megtestesített. Ez pedig lehet, hogy vele együtt hamarosan már csak emlék lesz. Még legismertebb palesztin kritikusai is - akik szerint politikája a múltat idézi, és nem nyújt semmilyen perspektívát - tudják, mekkora űrt hagy majd maga után. A mozgalom tekintélyes apafigurája tűnik el, akihez érzelmileg kötődtek a palesztinok. Ő volt az egyetlen, aki érdemben tehetett volna a Ciszjordániában és a Gázai övezetben tapasztalható káosz és anarchia ellen, de meglehetősen keveset tett.

Arafat távozása elkerülhetetlenül vákuumhoz és minden valószínűség szerint hatalmi harchoz vezet. S mivel a palesztinok ódzkodnak az erőszakos belső konfliktustól, a párbeszéd a színfalak mögött folyik majd. Elképzelhető, hogy az átmeneti időszak stabilitása érdekében ideiglenes egyezség is születik, például kollektív vezetés alakul ki. Ám bármilyen konstellációban egyezzenek is meg, meglesz az a hátránya, hogy csupán elfedi a hatalmi vákuumot, de nem szünteti meg, mivel a nagyobb horderejű döntéseknek továbbra sem lesz legitimációjuk. Hiszen elérheti-e a hallgatólagos megállapodásokra építő vezetés, hogy a palesztinok felelősségük tudatában cselekedjenek, amikor Izrael kivonul Gázából? Hirdetnek-e olyan tűzszünetet, amely lehetővé teszi, hogy az izraeli kivonulás békés körülmények között történjen? Együttműködik-e majd a Hamász, amely szívesen tetszeleg abban a szerepben, hogy az izraeli visszavonulás az ő érdeme? Márpedig a Hamász nehezen támogat bármilyen döntést, amely az erőszak végét célozza, de valamivel mégis nagyobb erre az esély, ha azt választott vezetés hozza.

Az új vezetés csak választások útján nyerhet legitimációt. Csupán így tehet szert tekintélyre Arafat utóda. Az érdekcsoportok színfalak mögötti megegyezései az átmeneti időszakban hozzájárulhatnak a választásokhoz szükséges stabilitáshoz, ám az új vezető csak akkor lehet biztos a pozíciójában, ha a palesztinok úgy érzik, nekik is volt beleszólásuk, ki legyen Arafat utóda. A palesztin reformerek már egy ideje hangoztatják a választások szükségességét. A Fatahon belül is voltak ilyen hangok, ily módon szembeszállva Arafattal és a szokásjoggal. Arafat eleinte ellenezte a választásokat, később rádöbbent, hogy nem tudja megakadályozni, és Gázában sor is került rájuk. Hasonlóképpen sürgették a reformerek a városvezetések megválasztását, amiért Arafat szintén nem lelkesedett. A kabinet haladóbb szellemű tagjai végül mégis keresztülvitték, hogy december elején önkormányzati választásokat tartsanak. A reformerek célja ezzel nyilvánvalóan az volt, hogy Arafattól független legitimitású irányítást hozzanak létre. De a választások utáni vágy nem csupán bennük van meg, a palesztin nép is azt akarja. Bár az útviszonyok nagyon megnehezítik az eljutást a regisztrációs központokba, már a szavazásra jogosultak 67 százaléka jelezte hivatalosan, hogy élni kíván ezzel a jogával. Bár Arafat soha nem volt a demokrácia híve, távozása ironikus módon megteremti a demokratikus választások lehetőségét. Mindenképpen elérkezett az idő, hogy az Egyesült Államok latba vesse befolyását azok megtartásáért.

A választások a palesztin-izraeli dialógus sikeréhez is elengedhetetlenek. Megszervezésükhöz szükség van az izraeli hadsereg együttműködésére, tekintve, hogy jelen van az érintett területeken. Ha az Egyesült Államok még a kivonulás előtt közvetíteni kezd a két fél között, az a napi konfliktusok végét és a politikai folyamatok előremozdítását jelentheti. Bármily meglepő: ha segítjük a palesztinokat az Arafat utáni vezetés megteremtésében, az nem csupán a palesztin stabilitáshoz járulhat hozzá, hanem az izraeli-palesztin konfliktus enyhítéséhez is.

DENNIS ROSS

(A szerző az USA korábbi közel-keleti különmegbízottja)

© Global Viewpoint