Református töprengés
A Magyarországi Református Egyház vezető testülete nemrég kiadott egy nyilatkozatot, amelyben az abortuszt mint az "önző vágyak gátlástalan kiélésének" következményét állítja be, fájlalja és helyteleníti, hogy "még az egyház tisztségviselői között is" előfordul a válás, a szabad nemi életet ugyanúgy "aktuális bűnnek" nevezi, mint a pornográfiát vagy a prostitúciót, a homoszexualitást pedig a leghatározottabban elítéli. Ezzel most nem kívánok vitatkozni, mert véleményszabadság idején ahhoz is joga van mindenkinek, hogy tudományos szempontból szamárságokat gondoljon. Számomra a problémát a nyilatkozat befejezése okozza, ahol az egyház vezetői közlik: tisztában vannak ugyan azzal, hogy a szekularizált társadalom egy része, illetve más egyházak más országokban másképp vélekednek, de ők inkább Isten szavára hallgatnak, mint az emberekére.
Annak idején azt tanultam filozófiából, hogy az igazságot nem, csak az igazságról vallott nézeteket ismerjük. Ezek természetesen különböznek egymástól, az egyiket meggyőzőbbnek tartjuk a másiknál, de ez egyáltalán nem jelenti, hogy a meggyőzőbbnek tartott nézet feltétlenül igaz is.
Mint reformátusnak megkeresztelt (bár vallását kamaszkora óta nem gyakorló) ember, érzelmeimben továbbra is kötődöm a gyerekkoromban megszeretett protestantizmushoz. Fél szemmel mindig figyelek arra, mit mondanak a "mieink". Mindig úgy vélekedtem, kultúraszervező teljesítményét tekintve a reformátusság meg sem közelíti ugyan a katolicizmust, viszont a protestáns etika függetlenebb személyiséget feltételez. Például a hívő katolikusok számára ma is érvényes hittétel szerint hit és erkölcs dolgában a pápa csalhatatlansággal rendelkezik.
Most azonban a református egyháznak ez a hazai testülete hasonló jogot vindikál magának. Nem vizsgálja meg a kérdést, hanem az általa helyesnek tekintett Biblia-olvasatot Isten szavának értelmezi. Erre hivatkozva utasítja el például a homoszexualitást, nem is vitatkozva azzal a tudományos állásponttal, miszerint ez genetikai adottság, amelynek nincs morális értékelhetősége. Sem a válással, sem az abortusszal kapcsolatban nem vesz figyelembe szociális szempontokat.
Mindezt őszintén fájlalom, mert mind történelmi hagyományait, mind mai társadalmi súlyát, mind mondanivalójának költőiségét tekintve Kálvin és Zwingli vallása nagy és fontos értékünk. A magyarországi egyház azonban csak nyögvenyelős módon és akkor is rendkívül ellentmondásosan határolódott el egyik prominens lelkészének emlékezetes antiszemita nyilatkozatától, és most, hatalmi szóval, érvek helyett Isten igéjére hivatkozva, előítéletes szemléletű, a boszorkányüldözések hangulatát idéző nyilatkozatot adott ki.
Senki sem kívánhatja, hogy a református egyház álljon ki a zsidók, a homoszexuálisok vagy bármilyen ártatlanul megvádolt kisebbség mellett, vagy harcoljon a nők jogaiért (bár éppenséggel megtehetné), mert ezek politikai kérdések. Egy egyháznak, ha nem akarja, nem kell ilyen dolgokba beleártania magát, foglalkozhat hitéleti kérdésekkel, a szegények segítésével, az alkoholisták, a drogosok, a menekültek támogatásával és még ezer más dologgal. Semmi sem indokolja, hogy egyházi, vallási, karitatív témák helyett éppen politikaiakat válasszon nyilatkozata tárgyául, hacsak az nem, hogy ezeknek a vezetőknek tulajdonképpen ez az igazi mondanivalójuk, nem Kálvin és Zwingli.
Gyerekkoromban, úttörővezetőm befolyására, megkérdeztem a hittanórán, hogy mégis mire való a református egyház, hiszen a papok semmi érdemleges dolgot nem termelnek. Hittantanárom erre ezt mondta: "Ez igaz, de tudunk együtt imádkozni a hívőkkel, és együtt sírni a szenvedőkkel." Ezt én ma is elfogadom válaszként. Ennek a szellemében tudnám magamat akár reformátusnak is tekinteni. Hányan lehetünk, akik számára egyházunk legutóbbi állásfoglalásai ezt lehetetlenné teszik?
SZUNYOGH SZABOLCS
(A szerző újságíró)
