Egykor Vietnamban is nagyon hasonló baklövéseket követtünk el, mint most Irakban. Először is hibás stratégia alapján vonultunk be. Akkor azt gondoltuk, meg kell állítani a kommunizmust, mert ha Vietnam elesik, egész Délkelet-Ázsia darabokra hull. Vietnam elesett, Délkelet-Ázsia azonban nem. Most az volt a stratégiánk, hogy ha Irakban demokráciát hozunk létre, az továbbgyűrűzik az egész régióba. Ez téves elképzelésnek bizonyult. A második hasonlóság, hogy Irak ügyében is megtévesztéssel bírtuk rá az amerikai lakosságot a háború támogatására. Itt a tömegpusztító fegyverek fenyegetésére hivatkoztunk, Vietnam kapcsán pedig azt állítottuk, hogy a nemzetközi vizeken ártatlanul hajózó rombolóinkat érte támadás. Egyik sem volt igaz. Vietnam esetében is kivitelezhető terv nélkül indítottunk támadást, Irakban még kivitelezhetetlen tervünk sem volt. Márpedig ott csak akkor lehetünk biztonságban, ha segítünk beindítani a gazdaságot. Ha a lakosság tömegei munkához jutnak, akkor szerintem határozottan szembeszállnak a szélsőségesekkel. Ha valakinek nincs munkája, nem bízik a kormányban, és az élete sincs biztonságban, akkor semmije sincs. Vietnamban ennek már tanúja voltam, és most megint ezt tapasztalom. Az emberek úgy érzik, két tűz közé szorultak, és nincs miért küzdeniük. Ilyenkor hiába közöljük velük, hogy legalább szavazhatnak valakikre.

Már amikor 1998-ban megbombáztuk Irakot, feltűnt, hogy az ország legyőzésére van ugyan tervünk, de az újjáépítésre nincs. Nyugdíjba vonulásom - ez 2000-ben történt - előtt épp ezért kollégáimmal nekifogtunk az iraki újjáépítési terv elkészítésének, amely a Sivatagi Átkelés nevet kapta, mert már akkor is meggyőződésem volt, hogy Washingtonban ezt senki sem fogja elvégezni. Amikor úgy tűnt, hogy bevonulunk Irakba, felhívtam a volt parancsnokságomat, és azt mondtam: "Szerencsétek van, elég, ha csak leporoljátok a Sivatagi Átkelés-tervet." A válasz az volt: "Ilyesmiről még csak nem is hallottunk." 2003 februárjában, egy hónappal az iraki háború kezdete előtt ebben az ügyben beidéztek a szenátus külügyi bizottsága elé, s ott kiderült, sem a külügyminisztériumnak, sem a Pentagonnak semmiféle terve nem volt Irakkal kapcsolatban. A kormány nem mérte fel, mibe keveredik. Úgy gondolta, elég, ha az ösztöneire hagyatkozik.

És hogy miként lehet kikeveredni ebből a helyzetből? Ha az ember gödörbe esik, az az első szabály, hogy ne ásson tovább. Irakban a jelek szerint ezt az alapelvet sem vagyunk képesek betartani. A szélsőségeseket, az őrülteket és a dzsihád híveit leszámítva a világon senki sem akarja, hogy kudarcot valljunk. Még a franciák vagy az arabok sem. Úgy gondolom, kulcsfontosságú szerep hárulna egy olyan ENSZ-határozatra, amelyhez modellként az a rendezési terv szolgálna, amelyet még az idősebb Bush elnök idején, a Kuvait elleni iraki inváziót követően készítettek. Ez az ENSZ-határozat lehetővé tehetné más országok, különösen a térség államai számára, hogy részt vegyenek a rendezésben.

Első lépésként működőképes iraki biztonsági szolgálatokat kell felállítani. Majd össze kell hozni az iraki üzletembereket külföldi befektetőkkel, hogy segítsenek munkahelyeket teremteni az országban. Életképes és tiszta politikai pártokat kell létrehozni, egyidejűleg okítani a választópolgárokat, hogy ne a pénteki imán mondják meg nekik, kire szavazzanak. Áttekinthető kormányzati rendszert kell felállítani. Az irakiak még mindig nem tudják, hogy államuk föderalista vagy konföderációs berendezkedésű lesz-e, de hiszen még mi sem tudjuk, hogy egy hónap múlva kinek fogjuk átadni a hatalmat.

ANTHONY ZINNI

(A szerző amerikai tengerészgyalogos tábornok)

©Tribune Media Services International