A javaslat megszívlelendő, már csak azért is, mert Kelet- és Közép-Európában a kilencvenes évek privatizációjával megteremtődött vagyonok a közvélemény szemében mindmáig gyanúsak. Az egykori szocialista országokban a magánosítás menete, technikái, sebessége különbözőek voltak, és mindmáig legközvetlenebb haszonélvezői sem éppen egyívásúak. Volt, ahol a régi vállalatvezetés, esetleg a régi politikai apparátusokba már beépült technokraták, máshol mindettől érintetlen ifjú farkasok, ismét másutt több nyelven beszélő, nyugati kapcsolataikat kihasználni képes tudóspalánták lettek a legfőbb hazai nyertesek. E nagyon is eltérő történelmi háttér ellenére az egyes országok közvélekedése meglepően hasonló. "Méltatlanul kihagytak bennünket. Ügyeskedők jutottak, igazságtalanul, nagy vagyonokhoz" - fogalmazódnak meg a legkülönfélébb szövegkörnyezetben a többséginek hitt vélemények. S nincs jelentős különbség egy élelmiszerbolt-hálózat vagy egy félországnyi olajmező megszerzésének megítélése között.

Ahol az új mágnások politikai szerepeket is vállalnak vagy vállalnának, ott még élesebben vetődnek fel a vagyonok eredetével kapcsolatos kétségek. Ezeket azonban a jogászok és a politikusok mind ez idáig azzal intézték el, hogy a tulajdon szent, és visszamenőleg semmilyen új szabályozás nem lehet érvényes. A helyzet a kilencvenes évek elején, persze, zavaros volt - ismerik el -, de most már nincs mit tenni, így a vitáknak sincs igazán értelmük.

Stiglitz javaslata épp ezért nem csupán Oroszországra, hanem Közép-Európára is értelmezhető volna. Az extrajövedelmeket, a gyorsan szerzett kiugró vagyonokat - illetve ezek egy részét - tulajdonváltás nélkül is hasznosíthatja a társadalom. Ne általános vagyonadóval fenyegetőzzünk, töprengjünk inkább a különleges helyzetekre vonatkozó különleges szabályozáson. S nem kell felülni azoknak, akik azzal ijesztgetnek, hogy ilyesmi a kapitalizmus szellemével ellentétes, vagy hogy a Nyugat gyakorlatától idegen. Hiszen hasonló különadókkal próbálták meg az olajárrobbanást követően az USA-ban a nagy olajcégek hirtelen keletkezett többletbevételeit megcsapolni. A vagyonok az extra adó elől külföldre menekülnek - hangzik az ellenérv -, s ez valós veszély. De hát ilyen helyzetekre, ha nem volt is túlságosan sikeres, Clinton csapata szintén kidolgozott pénzpolitikai csapdákat - például a forró pénzek "lehűtésére". A stiglitzi ötlettől függetlenül számos országban léteznek társadalompolitikai célokat szolgáló örökösödési törvények. Bizonyos nagyságú és sajátos körülmények között szerzett vagyonok nem véletlenül kerültek be nagy alapítványokba. Bár ezzel éppen a későbbi sérthetetlenségüket garantálják, de közben azért a jövedelem egy része mégiscsak szociális, oktatási, egészségügyi célokat szolgál. Felidézhető azonban a 17-18. századi hazai gyakorlat is: a katolikus egyház akkor kapta az államtól egykori vagyona - földjei, erdei, pusztái - igen jelentős, talán legnagyobb részét. S nem egyszerűen azért, mert az uralkodó istenfélő volt, hanem mert az egyház cserébe árvákat, öregeket gondozott, menhelyeket, kórházakat, iskolákat alapított és tartott fent. Átvállalta a szociális szolgáltatásokat.

Ha a Stiglitz-adó ötlete egyszer valósággá válna is Közép-Európában, annak nem az államot kellene "táplálnia", hanem közvetlenül - lehetőleg a kincstárt is elkerülve - a szociális programokat szolgálnia. Állítom, hogy a tulajdon elvének megsértése nélkül számos, technikailag is kivitelezhető megoldás kínálkozik a társadalmi célokat szolgáló kompromisszumos szabályzásra. Kormánykörökben mondhatják, hogy ezeket nem ismerik vagy nem akarják bevezetni, mert nem szeretnének jól kirajzolódó érdekekkel szembekerülni. De azzal nem érvelhetnek, hogy az ilyenkor használható eszközök nem léteznek.

TAMÁS PÁL

(A szerző szociológus)