Az oroszok tehetnek róla vagy sem? - ezt találgatják unalmukban a szlovákiai Nagyszelmenc és az ukrajnai Kisszelmenc közötti határátkelő szlovák oldalán sorban állók. Ott keveset törődnek a politikai korrektség divatjával: "oroszoknak" titulálják Ukrajna polgárait - még az alig huszonévesek is -, az országot pedig Oroszországnak. Igaz, a helyben használatos elnevezés a szovjet időkben sem volt más. A sor jottányit sem halad félóra alatt, a rutinosak türelemre intenek: két óra legalább, pedig alig harmincan álldogálhatunk a fél székely kapu árnyékában, szlovák, ukrán és EU-lobogó alatt.

Igaz, ez valóságos tömegnek tűnik az alig hatszáz lelkes, gyakorlatilag színmagyar - a nyolcvan nagyszelmenci roma többsége is magyarul beszél - faluban. Mondják, szerencse kérdése is, akad, aki tízperces átkelésre is emlékszik, ám a húsvéti ünnepek közeledtével, illetve a felsőnémeti átkelő javítása miatt a 2005 karácsonyán megnyílt gyalogos-határátkelő felértékelődött. Korántsem csak a Szelmenc környékiek szemében: a helyiek szerint itt kelnek át például a Bodrog-vidék lakói is, ha olcsó, a szlovákiainak negyedébe-ötödébe kerülő cigarettára, szeszes italra vágynak. Az ukrán oldal vállalkozó szellemű lakói, illetve a határnyitásban fantáziát látó üzletemberek ráéreztek a keresletre: a hatvan évvel ezelőtti békeszerződéssel kettévágott főutca kárpátaljai oldalán újonnan nyílt boltok zöme jövedéki termékekre, édességekre szakosodott. Pénzváltó is akad, munkája azonban kevés lehet: sok üzlet a hrivnya mellett szlovák koronát, eurót és forintot is elfogad. A csempészettől azonban, mint kiderült, egyelőre kár volt tartaniuk a szelmencieknek: a gyalogos-biciklis átkelés nemigen teszi lehetővé, hogy ipari mennyiségben hozzák át a tilalmas árut (egy karton cigaretta és egy liter szesz engedélyezett hetente). Mindezt az ukrán vámos ímmel-ámmal ellenőrzi - bár általában állítólag másképpen van, ezúttal a szlovák fináncok húzták az időt -, inkább csak annak a pakkjába kukkantanak bele, aki nem töltött ki vámáru-nyilatkozatot a belépéskor. Utóbbiért a Nagyszelmenc utolsó házában élő idős úr portáján kell kopogtatni.

A szelmenci határnyitás célja eredetileg magasztosabb volt. A történelem tépázta, Záhonytól alig 10 kilométerre északra fekvő falut az első világháború után Csehszlovákiához csatolták, majd az első bécsi döntéssel 1938-ban átmenetileg ismét magyar fennhatóság alá került. 1944-ben a csehszlovák-szovjet határt kétoldalú megállapodással rögzítették, Szelmencet kettévágták. A helyiek elmondása szerint ma is életben van, s a környéken lakik az a hadastyán, akinek lovagolva kellett kijelölnie a határ nyomvonalát, ám szokásához híven aznap is felöntött garatra, így lett a senki földje szokatlanul girbegurba arrafelé. Családok, vagyonok közé ékelődött a világ egyik legszigorúbban őrzött államhatára.

Az utódállamok - Szlovákia és Ukrajna - keveset foglalkoztak a faluval, nyugati magyar emigránsok, utóbb EU-politikusok lobbiztak a határnyitásért (HVG, 2005. szeptember 24.), alkalmasint a szelmenciek ellenében is. A szlovák oldalon legalábbis mérsékelt lelkesedéssel fogadják nyugodt, rendezett zsákutcájuk forgalmassá válását, noha hasznuk is van belőle: fizetős parkolót nyitottak például egy foghíjtelken, pár háznyira az átkelőtől, a bevétel nyomán a faluban cseng a kassza, s felpörgött a közeli Euro presszó forgalma is. Tóth Lajos, Nagyszelmenc fiatal polgármestere azonban tudni véli, a kisszelmenciek továbbra is autós átkelőt szeretnének, ám ennek a falu - mint a HVG-nek hangsúlyozta - mindenképpen "keresztbe fekszik". Nem a levegőbe beszél: Nagyszelmenc EU-támogatással megépítette ugyan az átkelőhöz vezető betonutat, ám úgy, hogy azt csak bajosan lehetne kétsávossá bővíteni. Tóth szerint a naponként 50-60 átjáró között sokan akadnak, akik a bevásárlást rokonlátogatással kötik össze, bár a hatvanévi különélés alatt sokat változott a világ. Ukrán irányból alig tizedannyian érkeznek - nekik ugyanis vízum kell az EU-tagállam Szlovákiába (a magyar nemzetiségű kárpátaljaiaktól elfogadják a könnyebben megszerezhető magyar vízumot).

Bár a közeledés első lépését a kereskedők tették meg, a jelek szerint kibontakozófélben vannak a kulturális, politikai kapcsolatok is: hagyományos az évente egy-kétszeri közös önkormányzati ülés, amelybe a Kisszelmenc melletti Palágykomorócot is bevonják, már csak azért is, mert a 200 lelkes "ukrán Szelmencnek" nincs önálló polgármesteri hivatala. Sokat remélnek a nemrégiben létrehozott Pro Szelmenc Alapítványtól, amelynek kuratóriuma kis- és nagyszelmenciekből áll, s amely elsősorban fiatal rászorulók kulturális és sporttervékenységét segíti majd, évente összesen ezer euróval. Tavaly közös falunapot rendezett a kettévágott falu, Tóth azonban attól tart, hogy az idén nem tudnak ismételni: a településnek valahogy ki kell gazdálkodnia az útépítés 400 ezer koronás önrészét, így mulatni aligha marad pénzük.

RÁDI ANTÓNIA