Csehországban nem okozott össztársadalmi megrázkódtatást az 1991-ben elfogadott átvilágítási törvény, de tény, hogy az elmúlt években felfelé ívelő karrierek százait-ezreit törte félbe. A jogszabály ugyanis tiltja, hogy meghatározott közéleti tisztségeket olyan személyek töltsenek be, akik együttműködtek az egykori Állambiztonsági Hivatallal (STB), vagy magas rangú politikusok voltak a szocializmus idején. A törvényt egyébként az Európa Tanács is bírálta, mondván: nem azt tekinti perdöntőnek, hogy kinek mi van a dossziéjában, hanem azt, hogy az illető neve szerepel-e az STB-vel együttműködők jegyzékében.

A törvény alapján vezető diplomaták tucatjai távoztak a külügyminisztériumból, más, ismert személyiségeket pedig nyilvánosan megbélyegeztek. Jirina Bohdalová, az egyik legnépszerűbb cseh színésznő 2004-ben végül is bírósági úton érte el, hogy töröljék a nevét az ügynöklistáról, mivel dossziéjának tartalma szerint nem volt besúgó. Hasonló pert nyert Jan Kavan, az egykori neves ellenzéki, a Milos Zeman-kormány külügyminisztere, akiről Kato néven vezetett aktát az állambiztonság. Nemzetközi botrány is kerekedett a lista körül. Helmut Zilk volt bécsi polgármester például 1998 októberében azért nem kapott magas cseh állami kitüntetést, mert az ő neve is szerepelt az STB-ügynökök jegyzékében (HVG, 1998. október 31.), ugyanakkor köztudott, hogy Zilk a hetvenes években hathatós segítséget nyújtott az akkori csehszlovák ellenzéknek. Azt, hogy milyen nehéz csak egyféleképpen - besúgóként - minősíteni azt, akinek a neve megtalálható az STB-jegyzékekben, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az állambiztonság 1965-ben majdnem négy hónapon át Václav Havelt is mint "ügynökjelöltet" kezelte, s csak azután lett "ellenséges személynek" átminősítve a későbbi államelnök.

Szlovákiában egy felmérés szerint a megkérdezettek 82 százaléka úgy véli: az STB egykori ügynökeinek távozniuk kellene a közéletből. Bár ennek nincs törvényi alapja, Lubomír Pai, az Állami Szolgálat Hivatalának elnöke minden ilyen esetben szorgalmazza a "lebukott" lemondását. A listák közzététele óta eltelt néhány hónap alatt eddig fél tucat esetben került sor ilyenre, igaz, az érintett két pozsonyi és egy európai parlamenti képviselő közül egyikük sem adta vissza a mandátumát.

A listákat hivatalosan nyilvánosságra hozó Nemzeti Emlékezet Hivatala (UPN) adatai szerint az STB megközelítőleg 100 ezer embert próbált beszervezni, közülük mintegy 10 ezret sikerrel. A sajtó különösen nagy figyelemmel kíséri az egyháziak ügyeit. Ilyen Ján Sokol katolikus érsek esete, aki kitartóan tagadja, hogy Svatopluk fedőnéven 1989 elején sikerült volna beszervezni őt, leváltották viszont ügynökmúltja miatt Jozef Kutarnát, a római katolikus teológiai kar dékánját.

Aki úgy érzi, hogy a neve igaztalanul szerepel az UPN által közzétett nyilvántartási listákon, bíróságon igyekszik elégtételt venni. Anton Srholecet, a katolikus ellenállásnak a hírhedt jachymovi uránbányákat is megjárt legendás alakját például Ján Carnogursky, az egyik legismertebb egykori másként gondolkodó, későbbi igazságügy-miniszter képviseli majd. Az UPN szerint kicsi a valószínűsége annak, hogy az STB hamisította volna a saját nyilvántartását, ezért ugyanis a szervezetben súlyos büntetés járt. Inkább arra gondolnak, hogy a bíróságok vették "lazán" az ilyen pereket, hiszen elég volt két egykori titkosszolgálati tiszt vallomása a felmentő ítélet meghozásához.

Németországban az NDK titkosszolgálata, a Stasi irattárának nyilvánossága ellen annak idején az volt az egyik leggyakrabban hangoztatott érv, hogy ha az emberek megtudják, kik és miket jelentettek róluk, véres leszámolások következnek majd. A Stasi-anyagok nyilvánosak lettek, de a bosszúhadjárat elmaradt, holott 1990 óta már több mint ötmillió iratbetekintési kérelemnek tettek eleget. S ezek során meglehetősen bizarr ügynök-megfigyelt kapcsolatokra derült fény.

Az egyik legismertebb eset Vera Lengsfeld története. A ma a kereszténydemokrata CDU soraiban ülő parlamenti képviselő az NDK-ban, egy Stasi-tiszt lányaként született, de mint sok kádergyerek a szocializmusban, egyetemi tanulmányai végén a rendszer ellen fordult. Amikor az újraegyesítés után elolvasta Stasi-dossziéját, kiderült, miért tudott mindenről a titkosszolgálat: a róla rendszeresen jelentő egyik ügynök Knud Vollenberger, vagyis a férje volt, a másik pedig Wolfgang Schnur, Vera Lengsfeld ügyvédje. A három gyermekét azóta egyedül nevelő képviselőnő "tisztítótűzként" írta le visszaemlékezéseiben a múlt megismerése során átélt élményeket. Theo Lehmann Karl-Marx-Stadtban (ma: Chemnitz) volt evangélikus lelkész, akinek igehirdetései afféle ellenzéki lelkigyakorlatnak számítottak az NDK-s időkben. A rendszerváltás után valamennyi prédikációját, de szűk körben elmesélt politikai vicceit is újra elolvashatta, s visszaemlékezhetett, lakásában hol tartotta az akkor még tiltottnak számító irodalmat. A lelőhely a saját Stasi-aktája volt, a forrás pedig, mint kiderült, az a legbizalmasabb barátja, aki évtizedeken keresztül oly közel állt hozzá, hogy távollétekor még a lakáskulcsot is rábízta.

Az ezekhez hasonló esetek sokasága végződött válással, szakítással, súlyos emberi csalódással, ám, amint arra Marianne Birthler, a Stasi-iratokat őrző állami hivatal vezetője egy interjú során felhívta a figyelmet (HVG, 2003. július 26.), erőszakos leszámolásra, véres bosszúra sehol nem volt példa. "Csak" megtisztulásra.

KOKES JÁNOS / PRÁGA, TUBA LAJOS / POZSONY,

WEYER BÉLA / BERLIN