Dőzsölése és mindennapos lakomái következtében lassanként úgy elhízott, hogy hájassága miatt már légszomj és fulladás gyötörte. Orvosai ezért utasították: szerezzen vékony, különlegesen hosszú tűket, hogy valahányszor mély álomba talál zuhanni, e tűket bordáin és hasán átszúrhassák. Athénaiosz görög író leírása szerint 1800 évvel ezelőtt efféle módszerrel igyekeztek elejét venni, hogy a kóros elhízásban szenvedő - a konkrét példában az ókori görög város, Hérakleia türannosza, Dionüsziosz - ülve elaludjon és a saját hájába fulladjon. Az akkor még a tehetősek "kiváltságának" számító kór a 20. század közepe óta világszerte egyre több helyen népbetegséggé vált, ám csodaszert azóta sem találtak fel ellene. Idén augusztus végén aztán a Nature című tekintélyes tudományos magazin címlapsztoriban számolt be két olyan amerikai kutatásról, amelyek egymást kiegészítve egy jövőbeni - állításuk szerint minden eddiginél hatékonyabb - terápia alapját jelenthetik.

A Harvard Egyetem orvosi fakultásának sejtbiológusa, Patrick Seale vezette csapat az emberi szervezetben található kétféle zsírszövetfajtával kapcsolatban jutott érdekes megállapításra. Éspedig arra, hogy az úgynevezett barna zsírsejtek közelebbi rokonságban állnak az izomsejtekkel, mint a zsírraktárként funkcionáló - ezek szerint csak névrokon - fehér zsírsejtekkel. Vagyis működésük során nem raktározzák, hanem hőenergiává alakítják, magyarán elégetik az elhízásért felelős zsírt. A Nature-ben publikáló másik, a zsírsejtfejlődést ugyancsak a Harvardon vizsgáló Yu-Hua Tseng elhízáskutató irányította csoport Seale-ékkel párhuzamosan rábukkant arra a fehérjecsaládra, amelynek tagjai a barna és a fehér zsírsejtek születését is szabályozzák. Mindezek alapján a szakemberek most azt feltételezik: a nem túl távoli jövőben készíthető egy olyan gyógyszer, amely - az említett "születésszabályozó" molekulák segítségével - megnöveli a barna zsírsejtek számát, hogy a szervezet maga égesse el az úszógumik és egyéb zsírpárnácskák alap- és építőanyagát.

Az orvostudomány ezekkel a felismerésekkel egy négy és fél évszázados tartozását rendezte, mivel a "se nem zsír, se nem hús" barna zsírszövet létezésére még Konrad Gessner svájci orvos-zoológus hívta fel a figyelmet 1551-ben. Bár Gessner ezt mormoták boncolásakor fedezte fel, arra csak a 20. század második felében derült fény, hogy e szövetfajta - a fehérrel ellentétben - nem raktározza, hanem éppen elégeti a többletzsiradékot. Az összes téli álmot alvó emlősön kívül az emberi csecsemőkben is megtalálható barna zsírszövetről - amelynek feladata a test állandó hőmérsékletének biztosítása - azonban egészen tavalyig úgy tudták, hogy az emberi szervezetből nem sokkal a születés után eltűnik. 2007 áprilisában aztán Jan Nedergaard svéd endokrinológus és kutatótársai az Amerikai Orvosi Endokrinológiai Társaság folyóiratában bizonyították be, hogy a hőszabályozó szövet nyomokban - így a kulcscsont és a gerincoszlop környékén - a felnőtt emberekben is megtalálható.

A gyakran depresszióhoz, szív- és érrendszeri megbetegedéshez vagy cukorbetegséghez (is) vezető kóros molettség kiváltó okait modern tudományos eszközökkel mintegy másfél évszázada kutatják - egy magyar orvostanhallgató, Hönigh Ignác már 1835-ben az elhízásról írta a disszertációját -, ám a kövérség csak négy évtizeddel utóbb lett önálló kórkép, betegség. Kezelése azonban akkortájt kimerült a vegetáriánus diétákban, a tornában, az izzasztásban, a hipnózisban, vagy a szexterápiában - említ útkereséseket az elhízástudomány hőskorából Magyar László András orvostörténész. A problémára kifejezetten "gyógyító" szert először az 1930-as években írtak fel, méghozzá - fokozott anyagcsere-serkentő hatása okán - a mára kábítószerré avanzsált amfetamint.

A modern sejtbiológia a 20. század derekán - a kórkép népbetegséggé válásának kezdetén - került be az elhízáskutatók arzenáljába. Akkor derült ki, hogy a testsúlyt nemcsak a köztiagyban, a hipotalamuszban található éhség- és jóllakottságközpontok befolyásolják, hanem a különféle hormonok és az agy idegsejtjei közötti információáramlást biztosító úgynevezett ingerületátvivő anyagok bonyolult összjátéka is. Erre építve az 1980-as években fogyasztógyógyszerek új generációi születtek. Először az említett ingerületátvivő anyagokat (vagyis a táplálékfelvétel idegrendszeri szabályozását) befolyásoló vegyületekkel próbáltak karcsúsítani. Ezt utóbb kiegészítették olyan pirulákkal, amelyek a súlytöbblet első számú felelősének tartott zsírt a gyomorban és a bélben lebontó enzimnek, a lipáznak a működését, vagyis a többletzsiradék felszívódását gátolták.

A túlsúlyosak aránya mindezek ellenére világszerte feltartóztathatatlanul nőtt: az 1980-as 14 százalékkal szemben 15 évvel később már a lakosság több mint 20 százaléka volt klinikailag elhízott az Egyesült Államokban. Két évvel ezelőtt a világ 800 millió éhezőjére már több mint 1 milliárd elhízott jutott, manapság a fejlett országokban - így Magyarországon is - a lakosság mintegy negyede túlsúlyos.

A súlyfelesleggel küzdők 1994-ben újabb erőt meríthettek az étvágygén (ob-gén) azonosítását kísérő tudományos lelkesedésből. Akkor mutatták ki ugyanis, hogy a szóban forgó gén egy étvágycsökkentő fehérjét, leptint termel. Mivel pedig a kórosan elhízott kísérleti állatok vérében ennek az étvágycsökkentő proteinnek a mennyisége drasztikusan lecsökkent, a kutatók kézenfekvőnek gondolták, hogy egy leptintartalmú gyógyszerrel fognak gátat vetni a világméretű elhízásnak. Néhány évre rá - már jóval kisebb sajtófelhajtás kíséretében - fény derült aztán arra, hogy az elhízottak tekintélyes hányadának a vérében nemhogy kevesebb, de jóval több leptin van, mint a normális súlyúakéban (HVG, 1998. július 25.).

Részben ezen korábbi próbálkozások tanulságai miatt is elhamarkodott lenne milliók fogyását a Nature-ben publikáltak alapján elkészített "beépített zsírégetők" mesterséges felszaporításától remélni - int az elvárások terén is mértékletességre Halmos Tamás belgyógyászprofesszor. Vagyis senkinek sem érdemes sutba vágni a diétát és a testmozgást egy jövőbeni csodapirulára várva. Annál is inkább, mert hiába ismert elméletileg a szervezeten belüli sejtszaporítás módja, annak a tudomány mai állása szerint számos kockázata van, például - a daganatképződés alapjául szolgáló - kontroll nélküli sejtburjánzás. Nem a kóros kövérség, orvosi műszóval az obezitás lenne egyébként az első kór, amelynek az orvoslásában bevetnék a sejtfejlődés manipulálását. Infarktust szenvedettek szervezetében például - hasonló elven alapuló őssejtterápiával - már sikerrel élesztették újra a szívizomsejtek egy részét (HVG, 2007. június 2.). Óvatosságra inthet azonban, hogy a zsírsejtfejlődés folyamata szakmabeliek bevallása szerint az említett eljárásnál jóval kevésbé ismert.

BALÁZS ZSUZSANNA