A 22 éves minnesotai Bob kezdő rockénekes, jelenleg karaokebárokban próbálgatja a hangszálait, de - saját bevallása szerint - aláírt már egy lemezkiadó garázscéggel. Minderről kimerítő részletességgel tájékozódhatnak "rajongói" is, hiszen a világháló segítségével egy éve közvetíti hétköznapjait több mint ezer "barátjának". Innen tudható, hogy Bob már többször jelentkezett az American Idol című televíziós önmegmutató vetélkedőműsorba - mindeddig hiába. A fiatal énekes nem az egyetlen, aki sztárként éli korántsem sikerekkel és csillogással teli napjait; hozzá hasonlóan világszerte fiatalok tízezrei próbálnak szert tenni valamiféle hírnévre a különféle internetes felületeken.

Michael Stefanone. A webkettőzők médiaszokásait vizsálja.

"Allűrjeik vannak, sztárnak akarnak látszani, a befutott hírességeket imitáló (hálózati) életet élnek, közkinccsé teszik magánéletüket, benne a legintimebb momentumokkal, a mellékhelyiség-látogatástól a szexuális kalandokig" - írta le az internetes közösségi oldalakon népszerűséget kereső, valóságshow-rajongó tinédzsereket és fiatal felnőtteket a HVG-nek Michael Stefanone, a Buffalói Egyetem kommunikációs tanszékének professzora. Az általa végzett, teljes terjedelmében csak a nyár elején publikálandó szociológiai kutatás az amerikai fiatalok médiafogyasztási és -használati szokásait szondázza. Pontosabban azokat a (szakargóban web 2.0 vagy webkettő néven emlegetett, Magyarországon az iwiw.hu által képviselt) közösségi oldalakat látogató, 15-25 éves lányokat és fiúkat vizslatja, akik bevallottan rajonganak a televíziós valóságshow-kért.

Stefanone-ék arra figyeltek fel, hogy ezek a - sok tízmillió webkettőzőnek csupán egyik szubkultúráját képező - hálójárók a médiahírességek életét tekintik követendő példának. Éppen ezért kapcsolatrendszerük kiépítésekor sem a valódi, személyes kötődésekre, hanem kizárólag a minél szélesebb körű ismertségre törekszenek. A webkettőoldalakon egy barátinak címkézett kapcsolat egyetlen kattintással létrehozható, még személyes ismeretség sem kell hozzá. Így a virtuálisan jó benyomást keltők különösebb erőfeszítés nélkül tehetnek szert több száz - akár potenciális rajongónak is titulálható - ismerősre. Ráadásul - a szociálpszichológiában kognitívdisszonancia-redukciónak nevezett mechanizmus révén - bármennyire légből kapott az efféle kapcsolat, később valódi tartalommal telítődhet és tartóssá válhat. Magyarán a szinte ad hoc módon létrehozott ismerősi kör összetartó baráti bázisként viselkedhet.

Márpedig a sztár az ismertsége okán lesz sztár - hangzik a buffalói kutatók definíciója. Nem véletlen, hogy a Stefanone-ék által monitorozott ifjak mindent meg is tesznek hírnevük növeléséért. A módszereket a Big Brotherhez hasonló televíziós valóságshow-kból és a sztárszennyest naponta teregető bulvár- és pletykalapokból, tévéműsorokból kölcsönzik. Szakmányban készülnek manapság olyan fotók, amelyeken fiatal lányok-fiúk úgy pózolnak, mint Brad Pitt vagy Madonna, a magazinok stílusában írt életrajzuk pedig széltében-hosszában tárgyalja hétköznapjaikat a fehérnemű-viselettől családi hátterükön át a televíziózási szokásaikig.

"A személyes, valódi névvel és címmel vállalt jelenlét lélektanilag igen nagy hatást vált ki az interneten, ahol az anonimitás sokkal inkább jellemző" - állítja Patricia Wallace, Az internet pszichológiája című, 2002-ben magyarul is megjelent szakkönyv brit szociálpszichológus szerzője. A buffalóiak által vizsgált fiatalok ezt a nyílt sisakos - vagy legalábbis annak látszó - jelenlétet még azzal is megfejelik, hogy webkameráik segítségével egyenes adásban "közzéteszik magukat" a neten. A színésznői babérokról álmodozó, 17 éves, orlandói Karen például a fürdőszobájából, a 26 éves Las Vegas-i Jimmy pedig egy zenekari próbateremként funkcionáló szuterénből küld magáról napi mozgóképes jelentéseket - mint valami televíziós kukkoldaprogramban. Mintha a magyar közösségi portálokon megjelenők a Big Brother, a Való Világ, netán a Győzike-show szereplőihez hasonlóan mutogatnák magukat egymásnak.

A divatmajmok, a sztármanírokat átvevő rajongók hozzátartoznak az elmúlt évszázad tömegkultúrájához - véli Hammer Ferenc tömegkultúra-kutató szociológus. Az újdonság nem a választott példaképük miatt az énhatárukat is feladó "fanok" - igaz, a számítógépes technológia miatt a korábbiaknál jóval látványosabb - viselkedése. Hiszen a jelenséget már korábban is ismerte a szakirodalom, amikor az 1960-as, 1970-es években a televíziós szappanoperák, az 1990-es években a valóságshow-k, majd az internet (vélt és valós) veszélyeivel riogattak a kutatók. Hammer szerint ennél fontosabb a buffalói kutatók figyelmét elkerülő momentum: a nyilvánosság eddig ismert szerkezetének megváltozása, felbomlása. "Az ezredforduló után megszólalt a közönség, a blogírás ragályként terjed, a közösségi oldalak tagjai maguk lesznek az információs tartalom, hiszen e portáloknak csupán az a céljuk, hogy minél több ember regisztráljon, majd lépjen kapcsolatba egymással. Ez nem jó vagy rossz. Ez van" - így a szociológus. Tény, hogy az új felállás gyökeresen szakít a korábbi képlettel, amely szerint a műsorokat profik állítják elő az állam vagy az üzleti szféra megrendelésére, a mezei polgárok pedig passzív befogadóként fogyasztják a kínálatot. Aki pedig információs tartalmat szolgáltat - folytatja a gondolatot Hammer -, az természetszerűleg hírnévre, ismertségre törekszik.

Önkiszolgáló, önellátó nyilvánosságról beszél Henry Jenkins, az amerikai Massachusetts Institute of Technology (MIT) médiakutatója is Convergence Culture című - szociológiai szakberkekben bestsellernek számító -, két éve megjelent könyvében. A valóságshow-k világából hozott példája szerint az átalakuló nyilvánosságot példázza, hogy a világszerte sugárzott Survivor (Túlélő) című műsorfolyam rajongói nem egyszerű fanklubokba tömörültek, hanem nemzetközi online hálózatot, afféle popkulturális nyomozóügynökséget hoztak létre, hogy kiderítsék, melyik szereplő esik majd ki a következő - még nem sugárzott - epizódban. Jenkins információi szerint a rajongói nyomozás cseppet sem volt ellenükre a műsor szerkesztőinek, hiszen: keresve sem találtak volna olcsóbb marketingeszközt.

A jelenség értékelése mindazonáltal még nem egyértelmű. "Gyakran pont a közösségi oldalak vagy a valóságshow-k segítenek kitörni a magányból, épp ezek az ördögtől valónak tartott médiumok teremtenek szocializációs bázist" - így Wallace. Eleve olyanok kezdenek webkettőzni - véli Pintér Róbert, az Információs Társadalom- és Trendkutató Központ tudományos igazgatója -, akik szeretnék önmagukat fontosnak beállítani, ami szélsőséges esetben persze feltupírozott tetszelgéshez vezethet. Hammer is egyszerűbb motivációt vél felfedezni a sztártollakkal ékeskedő ifjak viselkedésében. Szerinte túlnyomó többségük elsősorban csajozni és pasizni akar, s - ha az állapot nem áll fenn huzamosabban - a magamutogatás (sokszor) csupán új eszközökkel való felhívás az örökzöld keringőre.

VAJNA TAMÁS