Azt gondoltam, hogy vezérünk, Rákosi elvtársunk hatvanadik születésnapjára üdvös és jól használható munkát végeznék (...) ha felajánlanám, hogy Lear-fordításunkat kitökéletesítem - reagált Füst Milán 1952. február 8-án a Magyar Írók Szövetségének kéziratot sürgető levelére. Minderre annak kapcsán került sor, hogy a Magyar Dolgozók Pártja teljhatalmú főtitkárának nevezetes születésnapját a hivatalos irodalmi elitszervezet egy protokollalbummal tervezte megünnepelni. A Rákosi-emlékkönyvben való szereplés nem akármilyen kihívás volt a kiszemelt írók és költők számára. A felkérésnek "eleget tenni vagy azt visszautasítani a behódolás, illetve a fenyegetettség közötti választást jelentette - írta Zsávolya Zoltán irodalomtörténész egy 1991-es cikkében -, olyan szellemi és egzisztenciális nyomást, amelyet nem lehetett megkerülni". Néhányan, mint Nagy Lajos vagy Vas István esztétikailag gyenge írások beadásával próbáltak kibújni a kötetbe kerülés kötelezettsége alól, a legtöbben még ezt sem merték megtenni, és úgy tűnt, hogy a részvétel elől az élő legendának számító, polgári íróként számon tartott Füst Milán sem térhet ki.

Az egykori Nyugat - 1948-ban Kossuth-díjjal kitüntetett - nagy öregje azonban meglehetősen szuverén döntést hozott - írja Szilágyi Judit irodalomtörténész, az életmű gondozója egy, a Füst-műfordításokhoz csatolt tanulmányában. Szirupos tisztelgő dolgozat gyártása helyett ugyanis az évek óta készülő fordítását, Shakespeare Lear királyát "minősítette át" felajánlássá. "Őszintén szólva jobban örültem volna, ha önálló művel jelentkezel" - korholta az írót válaszlevelében Máté György, az írószövetség párttitkára. "Ezzel természetesen nem állítom azt - tette hozzá gyorsan -, hogy Rákosi elvtárs születésnapjára ez nem volna megfelelő felajánlás." Tanácstalanságát egyrészt az indokolhatta, hogy egy színmű kézirata nyilvánvalóan messze meghaladta a bő háromszáz oldalasra tervezett emlékkönyv egy főre jutó terjedelmi lehetőségeit, másrészt - vélekedett cikkében Zsávolya - az, hogy az ajándéknak szánt mű, a Lear király egy, a hatalmáról lemondó, ám szeszélyes, gonosz, a hízelgést kedvelő, és végül elbukó zsarnok példázata. A Magyar írók Rákosi Mátyásról című, harminchárom szerző - köztük Illyés Gyula, Déry Tibor, Örkény István, Somlyó György, Nagy László - dicshimnuszait tartalmazó kötet mindenesetre 1952 márciusában - a 9-ei határidőre - megjelent.

A Füst-műfordítás azonban nem szerepelt benne, mivel annak kézirata csak a nyár közepén érkezett meg a Szépirodalmi Kiadó szerkesztőségébe, minden bizonnyal nagy megrökönyödést keltve. Legalábbis erre enged következtetni a szűkszavú válaszlevél tónusa: "Shakespeare Lear király fordítását megkaptuk. Ezzel a kérdéssel a szerkesztőbizottság csak a jövő évben foglalkozik. (...) Az eredményt közölni fogjuk." Pár hónap múltán azonban a már önálló kötetben gondolkodó Füst elunta a bizonytalanságot, és közvetlenül az ünnepelthez fordult. "Egy 80-90 oldalas kis könyv nem fér bele egy országos vállalat kiadványainak rengetegébe? - panaszolta Rákosinak 1953. február 7-én írt levelében. - Mikor az Ön iránti tiszteletadásról, továbbá a világirodalom egyik remekéről és végül rólam is szó van, akinek mégiscsak vannak érdemeim az elmúlt fél évszázad irodalmában." A kiadó mindeközben a fordítás szakmaiságát kétségbe vonó lektori jelentést adott a Népművelési Minisztériumnak, aminek híre eljutott a türelmetlen fordítóhoz is. "Szeretném én látni azt a lektort - írta Füst felháborodottan, ezúttal a népművelési miniszternek, Révai Józsefnek -, aki hat, nyolc, tíz legújabb történeti szótárt, történeti lexikont használ előbb, hogy egy-egy shakespeare-i szó értelméről véglegesen megbizonyosodjék." Az egyre kínosabbá váló ügy - további tiltakozó levelek dacára is - végül csak 1955-ben jutott nyugvópontra: ekkor kerülhetett az olvasók kezébe a Lear király. A Füst Milán Shakespeare-tanulmányával kiegészített háromezer példányos kiadványban egy szó sem utal az eredeti felajánlásra. Igaz, a kötetet a Szépirodalmi helyett a kisebb presztízsű Új Magyar Könyvkiadó jegyezte.

Nem a Lear király volt egyébként Füst első félresikerült ünnepi gratulációja. A Sztálin születésnapjára rendelt költeménye - A Hetvenéveshez! - az alkalomhoz nem illő pesszimista tónusa miatt ítéltetett alkalmatlannak a Sztálint köszöntjük című antológiában való szereplésre. A vers így csak a "jeles" dátum előtt egy héttel, 1949. december 15-én, a Szabad Népnél jóval kisebb súlyú Népszavában jelenhetett meg - tárta fel Nyerges András író egy 2006-os cikkében.

De korábbi politikai jellegű költeményeivel sem volt minden rendben. "Gyönyörű verset írtam tegnap - büszkélkedett egy barátjának írt levelében -, csak az a furcsa benne, hogy Leninhez szól, s Erzsi néni nem akarja, hogy kiadjam, nehogy seggnyalásnak nézzék." Az eladdig apolitikusnak tartott költő - dacolva feleségével - a Szabad Nép 1946. június 9-ei, pünkösdvasárnapi számában mégis közreadta A jelenés című versét. "Ha valaki Leninben a munka és a nagyság gesztusát csodálja meg - vetette aztán az utóbb kispolgárinak és pesszimistának ítélt Füst szemére a Szabad Nép kritikusa -, az előtt zárva marad a lenini életmű legmélyebb értelme." A sötét angyalok képét felidéző, az ótestamentumi Ezékiel próféta könyvét "láthatatlan hangszekrényként" használó Lenin-óda ugyanis - fogalmazott egy 1978-as rádióbeszélgetésben Domokos Mátyás irodalomtörténész - annyira felerősítette a szöveg bibliai értelmezhetőségét, hogy a vers a kommunista ideológia számára használhatatlannak bizonyult.

Füst Milán baloldali elkötelezettségéhez mindennek ellenére kétség sem férhetett. A zsidó származású író 1918 decemberében alapító tagja volt az önmagát a konzervatív Petőfi Körrel szemben meghatározó, főként a Nyugat holdudvarához tartozó "haladó szellemű" írókat tömörítő szervezetnek, a Vörösmarty Akadémiának. Néhány hónappal később pedig beválasztották a tanácskormány Írói Direktóriuma mellett működő, kiadói ügyekben döntő szóval bíró Írói Választmányba. Politikai szerepvállalása miatt később elvesztette tanári állását. 1920-1921-ben írt kisregényét - a 17. századi Anglia vészbíróságainak korába helyezett Adventet - a fehérterror pereire utaló áthallásai miatt több kiadó is visszautasította. A mű szemléletének és főként létezésének így is híre ment, írja Fazakas István, az Advent mai szöveggondozója, amiért az őt kereső fehér tisztek elől bújva Füst kénytelen volt magát barátainál meghúzni. A kisregény végül megjelent, és folytatásokban lehozta a Nyugat is, 1943-as újrakiadását azonban a cenzúra már nem engedélyezte. Mindez korántsem jelentette azt, hogy Füst Milán "művészete összeforrt volna a szocializmussal - írta Somlyó György költő egy tanulmányában -, egész irodalmi működése és esztétikája idegen attól a meggyőződéstől, hogy az irodalom közvetlenül a társadalmi harcok szolgálatába állítható".

A párttal mint tömegmozgalommal amúgy is meglehetősen tartózkodó volt. Amikor például az írószövetség pártszervezete 1951 februárjában felszólította, hogy családjával együtt vegyen részt a Vörös Hadsereg tiszteletére rendezett felvonuláson, az invitálást udvariasan, de határozottan elutasította, mivel "gyermekeim nincsenek, feleségemet tegnap (...) operálta Dr. Molnár Béla sebészprofesszor (...), magam én pedig arról vagyok nevezetes, hogy húsz lépést se tudok tenni nagy fájdalmak nélkül".

Az évtizedeken keresztül vélt és valós betegségekben szenvedő - a fiatalabb pályatárs, Márai Sándor kifejezésével zseniális neurotikus - Füst Milán 1956-ban viszont politikailag szokatlanul aktív volt. A november 2-án utcára került Irodalmi Újságban publikált Emlékbeszéd Thukydidész modorában az elesett hősök sírja felett című írásával például egyértelműen a demokratikus forradalom mellett tette le a garast. És - sokakkal ellentétben - a későbbi megtorlások idején sem változtatott véleményén. 1956. november 4-én pedig a Parlamentbe vitette magát, hogy a szovjet invázió okán rádiófelhívást intézhessen Hruscsov pártfőtitkárhoz, ám a szöveg végül nem hangozhatott el. Az 1967-ben, 79 évesen elhunyt író egyébként még megérte a Lear király általa fordított verziójának 1958-as bemutatóját a Szegedi Nemzeti Színházban.

SERF ANDRÁS