Egyre többen költik mások pénzét, és ez a költségek katasztrofális növekedéséhez vezet - fakadt ki gyakran Milton Friedman, arra utalva, hogy a gyógyszerek kiváltása vagy a gyógykezelés során a betegek helyett a társadalombiztosító fizet, gyermekeik oktatását a szülők szintén adópénzeken vásárolják meg, és másokét költik azok is, akik szociális juttatásokban, segélyekben részesülnek, vagy éppen állami nyugdíjat kapnak. Utóbbi esetben a következő generáció befizetésein múlik járandóságuk - az állam pedig évtizedekre előre beígéri minden polgárának az időskori megélhetést, függetlenül annak adókkal előteremthető fedezetétől. A jólétinek nevezett rendszerek az idők során hatalmas, pénzfaló, agyonszabályozott bürokráciákká duzzadtak - bizonygatta ezer adattal s érvvel Kapitalizmus és szabadság című könyvének 1952-es megjelenése óta folyamatosan Friedman -, amelyek az eredeti célok ellenére nem a rászorultakat segítik, hanem a középosztályt. Ráadásul hiába érkeznek a dollármilliárdok, az emberek egyre elégedetlenebbek a közszolgáltatásokkal.

A pénzpocsékoló kormányzati intézmények lerombolását persze a belátható jövőben maga az 1976-ban Nobel-díjjal kitüntetett közgazdász sem tekintette reális célnak, megreformálásuk érdekében azonban áldozni is hajlandó volt. Az 1996-ban feleségével együtt létrehozott Milton és Rose D. Friedman Alapítvány elsődleges célja, hogy a szülők szabad iskolaválasztását egyengesse. E lehetőség ugyanis szerinte az előírásokkal terhelt és agyonellenőrzött, óriási adóösszegekből fenntartott, kormányzati irányítású amerikai iskolarendszerben úgyszólván megszűnt. Csak a magas jövedelmű családoknak adatik meg a választási szabadság, a szegényebbeknek be kell érniük gyermekeik rossz minőségű iskoláztatásával. Holott az oktatásban a szülő volna a megrendelő, az ő joga a választás és az ellenőrzés, nem az állami felügyelőké.

Meggyőződését szerinte a gyakorlat is visszaigazolta. Ahol a szülői beleszólás lehetősége fennmaradt, netán maguk a kis keresetű családok szerveztek iskolát saját megtakarításaikból és adományokból - amire még a leghalmozottabban hátrányos Harlemben is volt példa -, sokkal jobbak voltak a tanulmányi eredmények s ezzel együtt a továbbtanulási esélyek. Ám ha egy ilyen iskolára az állam - például átmeneti finanszírozási gondok miatt - rátette a kezét, kvázi megmentette, az rövid időn belül lezüllött a környező tanintézmények színvonalára. "Sok ember azt várja a kormánytól, hogy védje meg a fogyasztót. Sokkal sürgetőbb, hogy a fogyasztót megvédjük a kormányzattól" - vonta le a más ügyekre is vonatkoztatható következtetést Friedman. Tapasztalatait statisztikai adatokkal is alátámasztotta Választhatsz szabadon című könyvében. Például azzal, hogy az Egyesült Államokban az 1971-1972-es tanévtől az 1976-1977-esig az állami iskolák alkalmazottainak létszáma 8 százalékkal, a tanulónkénti költség pedig 58 százalékkal nőtt, miközben a diákok és az iskolák száma is 4-4 százalékkal csökkent.

Az adók helyett a költségeket tükröző tandíj mellett érvelő Friedman persze nem zúdítaná az oktatás terheit teljes egészében a családokra. Modelljében a szülők kizárólag a gyermekeik nevelésére fordítható utalványt kapnának, mégpedig az átlagos képzési költségeknek megfelelő 2 ezer dollár értékben, amelyet bármely, általuk választott tanintézetben elkölthetnek, beleérve a magániskolákat is. Utóbbiak esetében persze az utalványt saját megtakarításaikkal vagy hitelből ki kell egészíteniük.

Ha nem tekinthetők is ragályosnak a friedmani eszmék, az Egyesült Államokban ma már tucatnál is több utalványos program működik, például Florida, Iowa, Colorado és Washington államban. Az utóbbiban 14 millió voucher segíti öt éven át a legszegényebbek magán- vagy egyházi iskolai képzését.

A múlt héten elhunyt Friedman radikális államtalanítási törekvéseivel még hívei sem mindig értettek egyet, például azzal, hogy ellenezte a kötelező sorkatonai szolgálatot, valamint a kábítószer-tilalmat. Tavaly az ő neve állt annak az ötszázas listának élén, amelynek tudós aláírói arra hívták fel a kormányzat figyelmét: 7,7 milliárd dollárt takaríthatna meg az állam, ha a drogtilalmat feloldaná, ráadásul a marihuána legális forgalmazásából évi 6,2 milliárd dollár bevételhez jutna.

Vállaltan ellenforradalmi nézeteket képviselt Friedman a második világháborút követő jóléti forradalom teoretikusaival szemben, ebbéli álláspontját ráadásul saját karrierjével is alá tudta támasztani. Fiatal éveiben ugyanis szegénységben élt, még egyetemi szerelmét, Rosa Directort - későbbi szerzőtársát - is csak anyagi biztonsága megteremtése után vette feleségül. Szülei, a magukat magyarnak valló, egymás közt magyarul - és jiddisül - beszélő Friedman Jenő Saul és Landau Sára Etelka az 1890-es években Beregszászról vándoroltak ki a tengerentúlra, a kiskereskedő papa és a varrónő mama azonban a nélkülözések dacára mindent elkövetett, hogy négy gyermekét minél jobb iskolákba adja. Édesapja korai halála után Friedman azonban állandóan dolgozott, hogy egyetemi tanulmányai fedezetét előteremtse. Nem csoda tehát, hogy egész eszmerendszerében az egyéni felelősségvállalást és teljesítményt dicsőítette a kormányzati gondoskodással szemben. "A kormányok soha nem tanulnak, csak az emberek" - vallotta, és minden adócsökkentést lelkesen támogatott, nehogy az állam tékozolja el polgárai keresetét.