2029. április 13. Ez lehetne az apokalipszisvárók legújabb, már-már tudományosan is alátámasztható végnapja. Még akkor is, ha az amerikai repülési és űrkutatási hivatal, a NASA vezényletével a nemzetközi csillagásztársadalom még a múlt év végén csillapítani igyekezett a kedélyeket. A pánikot egy aszteroida, vagyis a világűrben száguldozó, csillagászati mértékkel mérve nem éppen óriási kődarab okozta. A Föld közeli (vagyis a Naprendszerbe kerülő) aszteroidákat kutató két amerikai csillagász, Jeff Larsen és Anne Descour a tavaly március közepén készített égboltfelvételek között rátalált egy, a pályája alapján 24 év múlva a Föld közelébe érő, akár annak útját is keresztezni képes égi vándorra. Ezek után először júniusban, majd december elején közvetlenül is távcsővégre kaphatták, és úgy találták, hogy az aszteroida az addig feltételezetteknél sokkal közelebb kerülhet bolygónkhoz, így a korábbiaknál nagyobb az esélye annak, hogy a Föld gravitációs erőtere "beszippantja". Magyarán: bolygónkba csapódhatna, amivel akár a 65 millió évvel ezelőtti dinoszauruszpusztulást kiváltó katasztrófát is megismételhetné. December utolsó napjaira azonban le lehetett fújni a korai riadót. A NASA honlapján három aszteroida-szakértő, Don Yeomans, Steve Chesley és Paul Chodas közleménye ezt tudatta a világgal: a 2004 MN4 névre keresztelt, Péntek 13 néven ismert, 410 méter átmérőjű aszteroida pályájának és az eddigi megfigyelési adatoknak az újraértékelése alapján már kizárható a találkozás esélye.

Radarcsillagászati távcsövekkel és az infravörös fénytartományban készített égboltfelvételekkel egész pontosan meg lehet határozni az aszteroidák és meteorrajok útvonalát, méretét, tömegét, de még anyagszerkezetét is - tudható meg a Csizmadia Szilárd, a Magyar Tudományos Akadémia Konkoly Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézetének munkatársa által jegyzett, Meteorcsillagászat című tanulmányból. Feltéve persze, hogy sikerül észrevenni őket. A jól értesültek ugyanis pont arra hivatkoznak, hogy napjainkban maga az észlelés is meglehetősen hiányos, elvégre 2001 nyarán is csak akkor sikerült rajtakapni egy 500 méter átmérőjű, 90 ezer kilométeres óránkénti sebességű sziklatömböt, amikor elhúzott mellettünk, a Földtől mindössze 400 ezer kilométerre. Amikor aztán pontosan kiszámították a pályáját, még azt is megállapíthatták: csupán pár órával késte le "a földi csatlakozást". A tudósok egy része mindenesetre nemcsak azzal nyugtatja az emberiséget, hogy az ilyen találkozások rendkívül ritkák, hanem azzal is, hogy komoly vész esetén talán a védekezés is lehetséges lenne. Az egyelőre csak elméleti lehetőségek abból indulnak ki, hogy ha kellő távolságban akár csak centiméterekkel el lehet téríteni pályájáról a jövevényt, akkor biztosan elkerüli a Földet. Ehhez a lökést olyan robbanóanyaggal, esetleg neutronbombával lehetne megadni, amit a tudományos űrkutatás vagy éppen a "csillagháborús" katonai rakétarendszerek járműveivel küldenének föl.