A sokkal pragmatikusabb XIII. Leó 1891-ben kiadta a mai napig a kereszténydemokrácia kiáltványának mondott Rerum novarum enciklikát, és ebben a katolikus egyház feje - miközben kifejtette, hogy az igaz katolicizmusnak egyenlő távol kell tartania magát az anarchista individualizmustól és a kommunizmustól - már azt is hangsúlyozta: a kereszténydemokrácia politikai szempontból általában is semleges, vagyis nem lehet köztársaság-, monarchia-, netán parlamentárisdemokrácia-párti.

Enyedi Zsolt politológus a Politika a kereszt jegyében című könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy a szemléletváltás következtében is a 19. század végén megalakuló katolikus társadalmi szervezetek kitermelték azokat az idővel magukat kereszténydemokrataként meghatározó politikusokat, akiknek közéleti érvényesülését már Róma sem akadályozta. A kereszténydemokrácia - hívja fel a figyelmet - ekkoriban még nagyjából egyenlő távolságot igyekezett tartani a többi három nagy politikai eszmerendszertől, a liberalizmustól, a konzervativizmustól, valamint a szocializmustól, miközben a hozzá mégis legközelebb álló konzervatív gondolatiságtól egyes országokban pragmatizmusával, de mindenhol szociális érzékenységével ütött el.

A nevében hasonló, a kereszténydemokráciával párhuzamosan fejlődő keresztényszocializmus is eredendően a szegények, elesettek védelmét tűzte zászlajára, ám ezt paternalista módon, a gondoskodó állam keretében kívánta megvalósítani - a demokratikus jogok biztosítása nélkül, adott esetben a régi uralkodók és a katolikus egyház privilégiumainak megőrzésével.

A klasszikus keresztényszociális gondolatiság azonban a második világháború idejére eltűnt a politikai palettáról, és egykori hívei integrálódtak a kereszténydemokrata pártokba, amelyeknek éppen ekkoriban kezdődött el a konjunktúrájuk. Politikatörténészek szerint főként azért, mivel a világégésben szinte az összes markánsan jobboldali párt és ideológia vesztett hiteléből, s így - ahogy mondták - hirtelen űr keletkezett a jobbközépen. A keresztény orientációjú pártok többsége elhatárolódott a hitleri fasizmustól (a Führer ráadásul üldözte a keresztény üzenethez konzekvensen ragaszkodókat), így nem diszkreditálódott. Arról nem is szólva, hogy a háború immár globálisan ható sokkja fogékonnyá tette Európát a vallásos hitre. Mi több, a magukat kereszténydemokratának nevező pártok vezetői a többi felekezet felé is nyitottak. Ennek is köszönhető, hogy 1946-ban még a szekuláris Franciaországban is közel 30 százalékot söpörhettek be a kereszténydemokraták, s így - igaz, koalícióban, de - kormányra kerülhettek. A hatalom megtartásáért azonban számos kompromisszumot kellett kötni. Az 1960-as évek óta a kereszténydemokrata pártok üzenete hasonlóvá lett a konzervatív pártokéihoz. Nem véletlen, hogy az Európai Unióban az Európai Néppárt, de Magyarországon a Magyar Demokrata Fórum, majd a Fidesz-Magyar Polgári Párt is a kereszténydemokrata és a konzervatív gondolkodásmód, e két, korábban jól elkülöníthető értékeket valló eszmeiség gyűjtőpártja lett. Az identitászavart a Vatikán az utóbbi években úgy próbálta orvosolni, hogy többször is felhívta a keresztény politikusok figyelmét arra (például a Hittani Kongregáció által direkt a politikusok számára összeállított könyvecskében - HVG, 2003. február 8.), hogy ne feledkezzenek meg gyökereikről, és az egyház erkölcsi tanításaival összhangban, az élet védelmét szem előtt tartva végezzék közfeladatukat, vagyis ne szavazzák meg az abortuszt, az aktív eutanáziát és a halálbüntetést lehetővé tevő törvényeket, és harcoljanak az emberklónozás, a kábítószer-használat, valamint a prostitúció ellen.

IZSÁK NORBERT