A kis színházteremben három jókora mozivászon van kifeszítve: a közönséggel szemben egy külvárosokról szóló dokumentumfilm fekete-fehér kockái peregnek lelassítva, a színpad jobb szélén látható vásznon egy macska mászkál ki és be egy törött ablakon, a harmadikon pedig egy szuperközelivel felvett pocsolya vize bőröződik. A színpad sarkában olvasólámpa, alatta fotel és dohányzóasztalka mikrofonnal. Bár elsőre furcsának tűnhet, a fenti díszletek egy költői felolvasóest tartozékai. A Hollandiában jelenleg is tartó magyar évad keretében Tolnai Ottó, Darvasi László és Parti Nagy Lajos felolvasóestjei ilyen kulisszák között zajlottak - az amszterdami közönség nem kis megelégedésére.

"A lemezlovasokhoz, azaz a dj-khez hasonlóan ma már a visual vagy video jockeyk, vagyis a vj-k sem csupán a kilencvenes évek eleje óta gomba mód szaporodó elektronikus tánczenei partik közönségét szórakoztatják. Alkalmazott művészetükkel többféle megrendelőt is kiszolgálnak" - vázolja a műfaj határainak kitolódását a Replika című társadalomelméleti folyóirat lemezlovas-kultúráról is szóló idén nyári számának egyik szerkesztője, Vályi Gábor médiateoretikus, aki dj-ként belülről is ismeri az elektronikus tánczenei köröket. Mint mondja, a ma vj-ként emlegetett figurák a kilencvenes évek elejének hazai és nemzetközi partikultúrájában még a díszlettervező szerepét töltötték be. Eleinte házilag barkácsolt diavetítők, később már videoprojektorok és színes reflektorok segítségével dekorálták a buliszínhelyeket (gyárcsarnokokat, kőbányákat, üzemen kívüli ipari kikötőket, vagy éppen gőzfürdőket). A falakra, plafonra, padlóra (vagy szabadtér esetén fákra, bokrokra) vetített diaképek sorozata "kezdetben olcsóbb volt, mint bármilyen más dekoráció, nem igényelt különösebb szervezést, szerelést, mégis elvarázsolta a közönséget" - magyarázza Vályi, miért volt praktikus az immár műfajjá jegecesedett "vetítés".

A kilencvenes évek második felétől e statikus fénykulisszák mellett a számítógép kreálta, egymásba átalakuló geometrikus formákat ábrázoló mozgó képek, illetve valódi filmrészletek (vagy az ezekből kevert etűdök) is megjelentek. A budai Frankhegyen például Kozma Péter szervezett éveken át szabadtéri bulikat, ahol Berkes Dorka üveglapokra festett képeinek vetített másai szolgáltak díszletként.

"Az alkotók ízlésén, személyiségén múlik, valamint a dekorálandó környezettől, a parti helyszínétől függ, ki miféle képanyagot használ éppen" - véli a HVG-nek elektronikus levélben is csak művésznevén válaszoló Doktor Eskaton, a londoni székhelyű VJ Central című világhálós szaklap szerkesztője. Szerinte ez a fajta képi szabadság rokonítja a látványlovasokat a kortárs képzőművészekkel vagy épp az egyes vélemények szerint lila dolgokat művelő kísérleti filmesekkel. A különbség csak annyi - így a brit szerkesztő -, hogy a vj azonnali visszajelzést kap, ha nem működik a műve: a közönség ugyanis egyszerűen kisétál a partiról, vagy be sem megy.

Ugyanakkor egyetlen megkötés van csupán: az eredeti látványt illik alaposan megváltoztatni - mondja Vályi -, pusztán fények és képek segítségével mondjuk virágos rétet vagy trópusi dzsungelt varázsolni a kőfejtőből, a barokk templomhomlokzatból pedig geometrikus síkok szabdalta "vetítményekkel" falanszterrészletet. Ha pedig gyöngyvászon a felület, ügyelni kell rá, nehogy hagyományos mozinak lássa a mozgó képet a néző. "Minél nagyobb az összhang a zene és a vizualitás között, annál jobb lehet a végeredmény" - állítja Vályi, hozzátéve, hogy a mai legjobbak nem képkonzerveket játszanak, hanem az előre összeállított kép- és filmkollekcióból élőben, a helyszínen keverik ki számítógépükkel a látványt.

A diszkóhistorikusok szerint az első vetítéseket a hatvanas évek legendás amerikai bandája, a Grateful Dead zenekar produkálta: náluk jelent meg először látványelemként a vetített kép. Aztán a New York-i Filmore East Auditorium nevű szórakozóhelyen a korszak sztárjainak ilyen képshow-kat rendezett a Joshua Light produkció. "Egyfajta sajátos csináld magad megoldás volt ez. Elszállt képzőművészektől való diákat, népművészeti motívumokat vetítettek. A módszert aztán a lámpaparkok, lézereffektusok ideiglenesen kiszorították a fősodorból" - ismerteti a félmúltat Rúzsnyomok című dokumentumkönyvében Marcus Greil brit popszakíró. Szerinte a videodiszkó 1980-as évek eleji megjelenésével változott meg a helyzet. A táncparkett mellett elhelyezett tévéképernyőkön a mulatni vágyó közönség megcsodálhatta az akkoriban nagykorúsított videoklip műfajának gyöngyszemeit is. "Ekkor született meg a vj kifejezés, az úttörő bizonyos J. J. Jackson volt, aki egy bostoni kábeltévé popműsorát vezette - írja 1995-ben megjelent, Lemezlovas-kultúra című könyvében az elmúlt húsz év radikális popkulturális eseményeit elemző Ulf Poschardt német újságíró. - A vj kifejezést aztán a brit Music Television ötletemberei futtatták be. Ők eredetileg a klipeket felkonferáló műsorvezetőkre ragasztották ezt a titulust."

"A mai vj multimédia-művész, aki kreatívan használja a vizuális berendezéseket a diavetítőtől, a szuper 8-as kamerától az analóg, majd digitális videón keresztül a számítógépig, és így hoz létre látványkulisszát" - elemzi az időközben tapasztalható kulturális fejlődést Doktor Eskaton. E látvány megvalósulhat ódivatúnak tűnő eszközökkel is. "Van, aki csupán festett, rajzolt, montázsszerűen összeollózott, figuratív vagy épp nonfiguratív állóképekkel dolgozik, a hagyományos diavetítés eszköztárával" - folytatja Eskaton. Más "látványlovasok" viszont ipari teljesítményű diavetítőkkel alkotnak új minőséget. A párizsi Pompidou-központot vagy - idén májusban az EU-csatlakozás ünnepélyén - a budapesti képviselőházi irodaházat csakis ilyen, hatalmas fényerejű és nagy képeket vetítő masinákkal lehetett átváltoztatni.

Megint mások a mozgó képet preferálják. A legnagyobb magyar telefontársaság Krisztina körúti székházát karácsony és újév között már három éve "fénybe és képbe öltöztető" magyar Cinetrip-brigád videokivetítőket használ. Ők az egész épület homlokzatát lefedő színes állóképbe montírozzák bele az utcán élőben éppen felvett életképeket. A Lee Unflyable és Iris Lemonadee művésznevű magyar alkotók viszont, akik a már említett hollandiai felolvasóestek látványvilág-megteremtése mellett eddig a budapesti Merlin Színházban fellépő kortárs angolszász költők szeánszainak fénykulisszáit szerkesztették, innen-onnan összeszedett filmes nyersanyagokból (autós oktatófilmek, magánfelvételek, játék- és dokumentumfilmek, valamint saját forgatású mozgó képek) mixelnek össze számítógép segítségével képsorokat, és azokat vetítik.

"Ennek a műfajnak nincs hivatalos esztétikai kánonja. A tisztán számítógép generálta képektől a kézzel festett üveglapokig minden belefér" - véli a már idézett Vályi. Szerinte a dekorációs indíttatású vetítésnek - amikor például kietlen csarnokból varázsolnak takaros bulihelyet ügyes kezű fiatalok - éppúgy jogosultsága van, mint annak, amikor profik építenek grandiózus fénydíszletet sok millió forintba kerülő berendezések segítségével.

VAJNA TAMÁS