Új ipari forradalomként harangozták be az Európai Unió éghajlat-változási és energiapolitikáját. A megvalósítását célzó irányelvcsomagról most javában alkudoznak a tagállamok, miután közeledik a tárgyalások lezárására maguknak szabott decemberi határidő. A meghirdetett cél, hogy 2020-ig - 1990-hez viszonyítva, országonként eltérő mértékben - átlagosan legalább 20 százalékkal mérsékeljék az üvegházhatást okozó szén-dioxid kibocsátását, az EU teljes energiafogyasztásában 20 százalékra emeljék a megújuló energiaforrások részarányát, és szintén 20 százalékkal javítsák az energiahatékonyságot.

Komoly nézeteltérések övezik viszont a 2005-ben bevezetett emiszsziókereskedelmi rendszer (ETS) tervezett reformját. Az Európai Bizottság (EB) elképzelése szerint 2013-tól, az eddigi mechanizmussal szakítva, nem tagállamonként állapítanák meg a szén-dioxid-kibocsátási kvótákat, hanem uniós szinten, majd 2020-ig a 2005-ös tényleges szinthez képest 21 százalékkal csökkentenék az emissziós egységek számát. Ezzel párhuzamosan az ETS-be bevont - amúgy az összes uniós szén-dioxid-szennyezésnek csak a feléért felelős - 11 ezer cég csak árveréseken vásárolhatna emissziós egységeket. Az energiatermeléssel, az olajfinomítással és a szén-dioxid megkötésével és tárolásával foglalkozó vállalatok 2013-tól, a többi ETS-be bekapcsolt szektorban pedig 2020-tól már csak aukción juthatnának kibocsátási egységekhez, és az ingyenes allokáció a szigorúan korlátozott állami támogatások egyik formájává válna.

A konstrukciót két ponton támadják. Egyrészt reális az a veszély, hogy az EU területén egyszerűen kihalnak az energiaéhes iparágak, mert az alumínium-, az acél-, a cement- és a vegyipari cégek költségei ugrásszerűen megnőnek. A munkahelyek elvesztésétől tartó, az üzleti lobbi által is szorongatott kormányokat nem győzte meg az a bizottsági érvelés, hogy a hagyományos ipari termelés harmadik országokba való áthelyezéséből származó veszteségeket bőségesen ellensúlyozza majd a nemzetközileg is élenjáró zöldtechnológiai szektor föllendülése. Ezért elkerülhetetlennek látszik az EB eredeti javaslatának a felvizezése.

A tagállamok egy csoportja Lengyelországgal az élen geopolitikai megfontolások miatt is vonakodik attól, hogy az energiatermelést az ETS hatálya alá helyezzék. Szerintük ennek következtében annyira megdrágul a leginkább környezetszennyező széntüzelésű hőerőművek termelése, hogy az nemcsak komoly szociális problémákat okoz, hanem az ellátás biztonságát is fenyegeti. Lengyelországban például széntüzelésű erőművek adják a villamosenergia-fogyasztás 90 százalékát, ám a számítások szerint az ETS kiterjesztése esetén jelentős hányaduk kénytelen lenne átállni földgázra, ami tovább fokozná a lengyel energiafüggőséget Oroszországtól. A varsói aggodalmakat többé-kevésbé osztja a többi közép- és kelet-európai új tagállam is, de állítólag immár az egész klímaügyi alkufolyamatban kulcsszerepet játszó németek is hajlanak a lengyel szempontok figyelembevételére.

Magyarország érzékelhetően elszigetelődött az ETS-en kívüli emissziócsökkentés terheinek tagállamok közötti megosztására vonatkozó bizottsági tervezetet alapjaiban megkérdőjelező javaslatával. Még akkor is, ha a hivatalosan május végén benyújtott budapesti álláspontot a három balti állam, valamint Bulgária, Románia és Szlovákia is támogatta. A magyar kezdeményezés lényege, hogy az elérendő nemzeti kibocsátáscsökkentések kiszámításánál a kiotói vállalások bázisévét, vagyis 1990-et vegyék figyelembe, és ne 2005-öt. Emellett az ETS és az ETS-en kívüli szektorok - közlekedés, mezőgazdaság, hulladéktermelés, háztartások és épületek energiafelhasználása - között is átjárást teremtene, ami igazságosabbá tenné a rendszert. Az EB arra hivatkozva kalkulál 2005-ös adatokkal, hogy a korábbi évekről nincsenek hiteles statisztikai adatok, csakhogy így a 2005 előtt teljesített emissziócsökkentés költségei sehol sem jelennek meg. Kivéve néhány régi tagállamnál, mint Olaszország és Spanyolország, amelyek az EB javaslata alapján a kiotói vállalásaikhoz képest 2020-ig még növelhetnék is a kibocsátásukat.

Ez nemcsak a szocialista nagyipar leépüléséért súlyos társadalmi árat fizető új tagállamok érdekeit sérti, hanem jó néhány régiét is. Az utóbbiakét azonban nem olyan mértékben, hogy hajlandóak lennének szembemenni az EB-vel és a klímacsomag elfogadását presztízskérdésnek tekintő francia elnökséggel. Annál is inkább, mivel a szolidaritási elv érvényesítését a klímacsomagban - az ETS keretében az árverésre rendelkezésre álló kibocsátási egységek 10 százalékát GDP-arányosan újraosztanák az új tagállamok között - a németek és a britek eleve ellenzik, szerintük arra ott vannak a kohéziós alapok. Mivel az irányelvekről a tanács minősített többséggel dönt, Magyarországnak és a másik hat tagállamnak szövetségesekre lenne szüksége, ám még ha a lengyelek be is adnák a derekukat, az EU-elnökséget januárban átvevő, ezért a semlegességére vigyázó Csehország szavazata mindenképp hiányzik a blokkoló kisebbséghez. A környezetvédelmi ügyekben egyébként az EB-nél sokszor radikálisabb Európai Parlamentben sem Budapestnek áll a zászló: intő jel, hogy a minap az ipari és energiaügyi, majd a környezetvédelmi bizottság is leszavazta a magyar kezdeményezés irányába mutató módosító indítványokat.