"Ha a tagállamok vezetői nem gyűrik fel az ingük ujját már holnaptól, akkor az európai szociális modell tarthatatlanná válik, Európa gazdasága pedig végképp lemarad, és nemcsak az USA, de Ázsia mögött is" - fogalmazott Wim Kok Brüsszelben, az EU-tagországok állam- és kormányfői múlt csütörtöki csúcstalálkozójának előestéjén. A volt holland miniszterelnököt idén márciusban bízta meg az Európai Tanács (ET), hogy a félidőhöz közeledve készítsen értékelést az EU 2000-2010 közötti, úgynevezett lisszaboni programjának végrehajtásáról.

Az egységes piac megteremtése, a közös pénz létrehozása és a történelmi léptékű májusi bővítés után ez a stratégia az integráció előtt álló újabb kihívás, amely nagyobb politikai elkötelezettséget és közérdeklődést érdemelne - figyelmeztetett Kok. Intő szavai mögött a kormányfőknek a programmal kapcsolatos megosztottsága és érdektelensége húzódik meg, amit jól jelez Günter Verheugennek, az új Európai Bizottság (EB) leendő iparpolitikai biztosának megjegyzése: "Sokan valószínűleg azt hiszik, hogy a lisszaboni program a portugál focicsapat felkészítési terve."

Csakhogy a lecke talán még a korábbiaknál is nehezebb. A lisszaboni programot - amelynek eredeti célja, hogy 2010-re az EU a világ legdinamikusabb és legversenyképesebb tudásalapú gazdaságává váljon - 2000 márciusában, a Lisszabonban tartott csúcstalálkozón határozták el. A program több tucat fő- és alpontra lebontva jelöli meg, hogy a közösségnek milyen gazdasági és társadalmi reformok irányába kell elmozdulnia, és hova kellene megérkeznie.

Versenyképességben biztosan nem éri utol Európa Amerikát a következő hat évben - olvassa az EU-vezetők fejére a múlt heti jelentés négy és fél év tapasztalata alapján. Az évtized végére legjobb esetben is csak a világ egyik legversenyképesebb régiójának a címére pályázhat. Az európai munkahelyek számának növekedése 2001 óta stagnál, mindössze három tagállam érte el a GDP 3 százalékában kitűzött kutatás-fejlesztési (K+F) ráfordítási szintet. 1991 és 2003 között az amerikai gazdaság 47 százalékkal, az európai viszont csak 28 százalékkal gyarapodott, 2003-ban az USA egy főre jutó GDP-je az EU-énál 55 százalékkal volt magasabb. Ha az unió nem javítja jelentősen termelékenységét, nem gyorsítja a mai, átlagosan 2 százalékról legalább 3 százalékra éves gazdasági növekedését, nemcsak végzetesen lemarad a világgazdasági versenyben, hanem - jósolja Kok - az elöregedő európai társadalom még azt is képtelen lesz finanszírozni, amiben egyelőre példamutató és világelső: az irigyelt jóléti juttatásokat.

A kudarcért és az időveszteségért nem lehet csupán a külső körülményeket hibáztatni - vélekednek az elemzés szerzői -, még akkor sem, ha a feltételek eddig nem voltak kedvezőek. Épp a program indulásakor omlottak össze a nemzetközi tőkepiacok, süllyedt átmeneti recesszióba az USA, és a terrorizmus miatti félelem is árt a világgazdaságnak. A probléma lényegét legjobban talán az EB elnöki posztjáról leköszönő Romano Prodi ragadta meg a múlt héten, mondván, a lisszaboni program azért bonyolultabb, mint az egységes piac létrehozása volt, mert nem csupán uniós jogszabályokban való megállapodásokat igényel, hanem az önálló nemzeti gazdaságpolitikai stratégiák és költségvetések szerkezetének átalakításáról és összehangolásáról is meg kell egyezni.

Nem kínál varázsszert azonban a Kok-jelentés sem, inkább arra szolgál, hogy szembesítse a kormányfőket a helyzettel. Kok szerint a lisszaboni program "mindenről szól, következésképp semmiről", vagyis a jelenleginél kevesebb célra kellene koncentrálni, de azok elérésére nagyobb erőfeszítést kéne tenni. Azt azonban nem említette, mely célokat is kellene ejteni a programból. Az európai gazdasági kamarák szövetsége úgy véli, a lisszaboni stratégia "elbillen a szociális és környezetvédelmi pillérek irányába, ahelyett, hogy a gazdaságot helyezné az első helyre". Érthető hát, hogy az európai baloldal a program felülvizsgálatában a szociális modell elleni támadást gyanít. Pervenche Beres, az Európai Parlament gazdaságpolitikai szakbizottságának francia szocialista elnöke szerint a Kok-jelentés túlzott súlyt fektet a lisszaboni program "versenyképességi elemeire".

Az ET a jövő márciusi csúcstalálkozón vonja le majd a szükséges következtetéseket a félidős jelentésből, így a program esetleges átfazonírozásáról máris megindult a vita. Nyomban kisebb vihart kavart, hogy Kok szerint - mivel a program úgymond "mindenkié, vagyis senkié" - 2005 tavaszáig a tagállamoknak kétéves nemzeti akciótervet kellene készíteniük, benne a lisszaboni követelmények helyi végrehajtásának ütemtervével és a felelős kormánytagok megnevezésével. Az EB-nek pedig felhatalmazást kéne kapnia arra, hogy dicsőség-, illetve szégyentáblákat állítson össze a tagországokról.

A vita a következő hónapokban beletorkollik majd az EU 2007-ben induló új, hétéves költségvetéséről, valamint a stabilitási paktum átalakításáról szóló, várhatóan heves diskurzusba. Kok határozottan kiállt azért, hogy a büdzsé arányai tükrözzék a lisszaboni program követelményeit, az eddiginél jóval több forrást juttatva a K+F-nek, az oktatásnak és a képzésnek, valamint az infrastruktúrának. Azt is elvárja, hogy olyan ösztönzőket építsenek be, amelyek a nemzeti közkiadásokat is e szektorokba terelnék. Ezzel a gondolatmenettel sokan egyetértenek, egyre hangosabbak azonban azok a - főleg Párizsból és Berlinből, de több új tagállam fővárosából, köztük Budapestről - elhangzó követelések is, hogy az új paktum engedje meg például a K+F, valamint bizonyos infrastrukturális beruházások állami ráfordításainak kiiktatását a költségvetésihiány-számításból. José Manuel Barroso, az EB várhatóan decemberben posztjára lépő új elnöke - aki ezekben a hetekben még mindig testülete végleges kialakításával volt kénytelen foglalatoskodni - ismét leszögezte: a lisszaboni program megvalósítását ötéves működése egyik legfontosabb feladatának tekinti.

KOCSIS GYÖRGYI / BRÜSSZEL