A szakemberek szerint ez csúcs volt: több mint tíz éve nem fordult elő, hogy a közszolgálati televízió egyes csatornáját, az ARD-t egy esti film kedvéért 12 millió ember kapcsolja be. Most ez történt. Amikor március elején egy vasárnapi, majd az azt követő hétfő estén bemutatták a Die Flucht (A menekülés) című kétrészes tévéfilmet, szinte pontosan annyian ültek a képernyők elé, mint ahány embert annak idején a téma érintett. Mit érintett, alapjaiban változtatta meg a sorsát, ami 1944-1945 telén-tavaszán történt. Vagyis az a népvándorlás-méretű menekülthullám, amely akkor indult el Kelet-Poroszországból, amikor már esély sem volt a közeledő szovjet hadsereg megállítására, és amely valójában sosem ért célba. Mert igaz ugyan, hogy a menekülők - már aki nem veszett oda a havas utakon, nem fulladt bele a jéghideg tengerbe, nem vitte el a tífusz - előbb-utóbb csak letelepedtek valahol Németország nyugati felében, de a történteket, ha túlélni lehetett is, elfelejteni nem.

Amikor azon a bizonyos télen a front elérte Kelet-Poroszországot, a náci hadvezetés kiadta a parancsot: Kelet-Poroszország erős bástya, nem inog meg, nem szabad föladni. Ezt nem csupán katonailag értették, a civil lakosságnak sem volt szabad elhagynia lakóhelyét, hogy valahol Németország belsejében keressen menedéket. De nem is volt túl nagy a menekülési szándék, hiszen sokan elhitték a náci propagandát, miszerint most már jön a csodafegyver, és a Führer visszafordítja a bolsevik hordákat.

De a háború mégis odaért, és egyszerre indult meg a menekültáradat, és vele együtt vonult vissza a német hadsereg. A film egy vidéki porosz nagybirtokos nemesi család és környezete történetét kíséri végig. Főhőse a fiatal grófnő, aki évekkel korábban szakított ugyan a családjával, és Berlinbe költözött, de merev, hajthatatlan, az igazi porosz junkert megtestesítő apja betegségének hírére visszatért a családi birtokra - és ott ragadt. Ő irányította a birtok életét, felügyelte a kényszermunkásként alkalmazott hadifoglyokat, majd ő szervezte a menekülést is.

Mivel a grófnő fiatal és csinos volt, van a filmben szerelmi szál, ráadásul többszörös, tehát vetélkedés is, de ez talán nem is kellett volna a 10 millió feletti nézőszám eléréséhez. A birtok lakói, amit tudnak, szekérre raknak, és menekülnek. Csak az oroszokat a kastélyban beváró, előbb kedvenc kutyáját lelövő, majd a kastélykapu betörése pillanatában öngyilkosságot elkövető öreg gróf marad. A többiek más menekültekkel együtt vonszolják magukat a hóban, aztán a befagyott Keleti-tengeren próbálják elérni Gdanskot, abban a reményben, hátha hajóval tovább juthatnak. A jég időnként beszakad, sokan odavesznek, a visszavonuló Wehrmacht-egységek teherautói az árokba szorítják őket, az orosz légitámadások géppuskatüze elől a szekerek alá bújnak. Most, amikor az európai ember csak a tévéből és a fotelból ismeri a háború szörnyűségeit és egyben banalitását, figyelemre méltó a német köztelevízió vállalkozása a civil lakosság által fizetendő ár bemutatására.

Annál is inkább, mert a vállalkozás méreteihez képest még többé-kevésbé objektív is tudott maradni. 12 millió ember sorsát - történészek szerint összesen ennyien kényszerültek a második világháború következményeként az egykori keleti tartományokból a mai Németország területére költözni - nem könnyű megmutatni. Ügyelni arra, hogy ne billenjen meg az ok és okozat, a tettes és áldozat összefüggésének egyensúlya. E célból a film készítői szinte pontosan kimérve felvonultattak mindenkit, aki akkor a menekülők között lehetett. Az évszázadok során parancsoláshoz szokott, ugyanakkor emberei-béresei iránt valamiféle felelősséget érző grófnő, a Goebbels szónoklatait csillogó szemekkel hallgató gyermekkori barátnője, a Hitlerjugend-egyenruhában parádézó kamasz, aki a szökést tervezgető hadifoglyokra ráhozza az SS-t, a frontról szabadságra hazatérő katonatiszt, aki megcsömörlött attól, hogy a Wehrmacht nemcsak harcolt, de gyilkolt is. Gyerekeket, nőket, zsidókat, civileket, mindenkit. Aztán ellenpontként ott vannak a vodkás mámorban nőket erőszakoló orosz katonák, majd még újabb ellenpontként a hadifoglyokat látszólag futni hagyó, majd kellemes lőtávolságból legéppisztolyozó német tábori csendőrök is. Azt is lehetne mondani, talán kicsit túl sok is a valósághűségből, de a film bemutatása után az újságírók megkerestek néhány még élő egykori menekültet. A ma többnyire 70-80 év körül járók mind azt mondták, igen, nagyjából minden így volt, csak talán a szekerek, azok nem voltak ilyen tetősek-komfortosak, mint amilyeneken a film szereplői próbálnak elfutni a sorsuk elől.

A hitelesség benyomását két figura is erősíti. Az egyik egy hadbíró őrnagy, aki a háború utolsó napjaiban szétvert egységüktől elszakadt, csellengő német katonákat a kapituláció előtti pillanatban még szökevényként halálra ítéli és kivégezteti. És amikor a fiatal grófnő felelősségre vonja, azzal utasítja vissza: ő mindenkor az érvényes törvények szerint cselekszik, és így fog tenni majd legfelsőbb bírósági bíró korában is. A háború utáni nyugatnémet valóságban ennél is magasabb polcra jutott egy ilyen hadbíró: Hans Filbinger egykori haditengerészeti ügyészből és hadbíróból a hetvenes években Baden-Württemberg tartomány miniszterelnöke lett, de amikor kiderült halálos ítéletekben játszott szerepe, lemondásra kényszerült. A másik hitelesítő az energikus fiatal grófnő, akinek a sorsa sok hasonlóságot mutat Marion Dönhoff grófnő élettöténetének akkori szakaszával: a háború utáni német szellemi élet egyik meghatározó figurájává emelkedett "liberális grófnő" (előbb főszerkesztőként, majd haláláig Helmut Schmidttel együtt kiadóként ő jegyezte a hamburgi Die Zeit hetilapot) is a kelet-poroszországi családi birtokról menekülve jutott el Hamburgba.

A film bemutatása előtt többször elhangzott, milyen nagyszerű, hogy végre egy ilyen, korábban tabunak számító témához is hozzá lehetett nyúlni. Merthogy a németek szenvedéseit nem illett emlegetni - ami persze nem igaz. Olyannyira, hogy a menekültek és kitelepítettek ügyével a háború után egészen 1969-ig külön minisztérium foglalkozott, a menekültek pártjának egy ideig még a Bundestagban is voltak képviselői, és sorsuk művészi feldolgozása is már régen megkezdődött, hiszen ha másra nem, hát Günter Grass Ráklépésben című könyvére (HVG, 2002. március 2.) azért illik emlékezni. De nézőcsalogatónak azért jól jött ez a tabuemlegetés.

WEYER BÉLA / BERLIN