Földi perspektívából nem lehet befogni az épületkomplexum igazi dimenzióit. Ehhez repülőgépen kell fölé szállni, vagy be kell érni az egyik teremben felállított makettel. Máskülönben csak annyit érzékelhet a látogató, hogy megy-megy kilométereken keresztül, és még mindig nem ért az út végére. A lenyűgöző építmény Németország legészakibb részén, Rügen szigetén követi a tengerpartot négy és fél kilométer hosszan. Eredeti rendeltetése szerint arra lett volna hivatott, hogy egyszerre 20 ezer embernek nyújtson pihenési lehetőséget, és adjon új erőt a nemzetiszocializmus építéséhez. Ám az 1936 és 1939 között vasbetonba öntött gigantikus tervekből semmi nem lett: soha egyetlen "népi német" sem merített erőt itt az örömből - ahogy a náci szakszervezetpótló népmozgalom neve (Kraft durch Freude - KdF) sugallja -, és a torzónak megmaradt kolosszus ma a harmadik birodalom egyik legautentikusabb építészeti emléke.

Hitler 1933-as hatalomra jutása után a nácik egyik legelső feladatuknak tekintették a szakszervezetek szétverését. A munkás-érdekképviselet helyébe a munkások megnevelése lépett. A Német Munkafront (DAF) s ennek részeként a KdF-mozgalom a nemzetiszocialista eszmevilág terjesztésének magasztos célját követte. Mégpedig jól szervezetten, átgondoltan, sikeresen. 1934 és 1938, az utolsó békeév között több mint 40 millióan vettek részt valamilyen KdF-nyaraláson, -kiránduláson, ahol a teljes ellátáson kívül az ideológiai táplálékot is magukhoz vehették, miszerint mindez a német nép nagy céljainak megvalósítását szolgálja, és a Führer gondoskodásának köszönhető.

Visszaemlékezések szerint személyesen Hitlertől származott a gigantikus tengerparti nyaralótelep ötlete is. Ennek alapján kezdődött meg 1936. május 2-án - a szakszervezetek szétverésének harmadik évfordulóján - az álmos kis fürdőhely, a fehérre festett faerkélyes villáiról ismert Binz északi részén húzódó, több kilométeres partszakaszon az építkezés. Ami persze a homokdűnék világában, kevesebb mint 100 méterre a víztől nem volt egyszerű. A különleges betonalapokra különlegesen erős vasbeton szerkezetet tervezett az építész, a kölni Clemens Klotz (aki különben munkájáért az 1936-os párizsi világkiállításon Grand Prix-t kapott), és a kivitelezés olyan tökéletesre sikerült - meséli a mai látogatónak a Prora-múzeum munkatársa -, hogy közel hetven év után sem látható sem repedés, sem bármiféle elmozdulás nyoma az épületeken. A nyolc, egyenként 500 méter hosszú blokk építésén 2 ezer szakember és ugyanennyi segédmunkás dolgozott, a kézzel tömörített vasbetonba 20 milliméteres átmérőjű Krupp-acélt helyeztek erősítésként - s amikor a háború végén előbb a menekülő németek, majd az oroszok megpróbálták felrobbantani, kudarcot vallottak.

A hatemeletes épületkolosszus azonban csak szerkezetileg készült el, a belső munkákra, berendezésre már nem került sor, így a tervek alapján csak elképzelni lehet, hogyan mutatott volna a 10 ezer, tengerre néző kétágyas szoba, a vizesblokkok, a hatalmas éttermek, a kulturális központ, a mozi együttese. Meglepő, de Prora nélkülözte volna a náci építészet másutt megszokott hatalmi jegyeit: az épület inkább a Bauhaus-stílust idézte, az éttermek üvegfalai már-már barátságos hangulatot árasztottak. A funkcionalitás eme előtérbe helyezése valószínűleg az építmény másodlagos céljával magyarázható: a békeidőben húszezer ember munkaerő-újratermelését szolgálni hivatott Prora a háborúban hadikórházként üzemelt volna.

A külsőleg esetleg hiányzó nemzetiszocialista jegyeket Prora esetében az itt töltött idő ideológiai hatása pótolta volna. A vezetékes rádiókkal felszerelt szobákban reggelente felharsanó ébresztő után a szabadtéri hangszórók vezényletére végzett reggeli torna, a közös vízpartra vonulás, a közösségerősítő játékok mind egy célt szolgáltak: az egyén feloldódását a tömegben. A tíznapos turnusokban egymást váltók fejenként és naponta 2 birodalmi márkáért kaptak volna teljes ellátást, s a személyes irataikon kívül semmit sem kellett volna magukkal hozniuk: a világtörténelem első, bár meg nem valósult all inclusive üdüléséhez még a fogkefét is a helyszínen kapták volna.

Hogy ez nem így lett, az a háború kitörésének következménye: 1939-ben a munkások nagy részét átvezényelték a közeli Peenemündébe, a híres-hírhedt V-rakéták kísérleti telepére. A szerkezetkész épületkomplexum egyes részeit alkalmi céloknak megfelelően alakítgatták: volt itt kiképzőbázis, bombázások menekültjei számára szükségszállás, részben még tábori kórház is. A háborút követően, a már említett sikertelen robbantási kísérletek után Prorát az NDK katonai zárt területté nyilvánította, egyes épületeket használtak laktanyának is.

A német újraegyesítés után Prora a szövetségi állam tulajdonába került, ám hogy mi lesz az egyébként műemléki védettségű építmény végleges sorsa, még nem dőlt el. Az elmúlt évtizedben számos kulturális kezdeményezés települt ide: galériák, képzőművészeti és más múzeumok tucatjai nyíltak, és működik egy, az egész létesítmény múltját bemutató dokumentációs központ is. Ezek eddig a központi kincstárnak fizették a bérleti díjat, de a közelmúltban a parlament alsóháza, a Bundestag költségvetési bizottsága úgy döntött: hozzájárul, hogy azt az épületblokkot, amelyben a múzeumok vannak, eladják az egyik bérlőnek. Ám az új tulajdonos személye ellen egyelőre a többi múzeum- és galériabérlő, valamint a Prora múltját gondozó alapítvány is élénken tiltakozik. Az igazi kérdés azonban a létesítmény egészének jövője. A négy és fél kilométeren húzódó és a part vonalát kétfokos ívvel követő épületegyüttes ugyanis alig 100 méterre van a víztől, s manapság, amikor a Keleti-tengeren érvényes a 200 méteres védelmi sáv beépítési tilalma, ritka értéket jelent egy olyan ingatlan, amit az eddigiek tanúsága szerint sem az emberi, sem a természeti erők nem tudtak kikezdeni.

WEYER BÉLA / PRORA