A modern kínai nyelvben egészen az 1890-es évekig nem létezett a sport szó megfelelője, a "tijü". A császárságot 1911-ben megdöntő Szun Jat-szen is úgy tartotta, hogy honfitársai nem túl acélosak, amikor kijelentette: "Ha országunkat erőssé akarjuk tenni, akkor először arra van szükség, hogy az embereknek erős testük legyen." Sokan okolták az erőnlét elhanyagolását a Japán elleni 1895-ös háborúban elszenvedett vereségért is, a 19. századi kínai elit ugyanis a sportolást méltatlan dolognak tartotta.

A kínai nemzeti olimpiai bizottság csak 1922-ben alakult meg, és az első - akkor egyetlen - sportoló 1932-ben Los Angelesben képviselte az országot. A vágtázó Liu Csang-csun csak az utolsó pillanatban indulhatott el Amerikába, mert alig sikerült összegyűjtenie a pénzt az útra. Az 1936-os berlini nyári játékokra már 69 kínai sportoló utazott, ám mind érem nélkül maradtak. A második világháborút követő első, 1948-as londoni olimpiára az akkor már polgárháború tépázta országból heten érkeztek, és mivel pénzük alig volt, egy általános iskolában szálltak meg, és maguk főzték az ételeiket.

A polgárháborúban győztes, 1949-ben megalakult Kínai Népköztársaság az akkor még baráti Szovjetunió sürgetésére elküldte sportolóit 1952-ben Helsinkibe. A versenyzők azonban csak a játékok kezdete után érkeztek meg a finn fővárosba, és különben sem indulhattak, mert a világ és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) akkor még a Tajvan szigetére menekült nacionalisták képviselte Kínai Köztársaságot ismerte el. A két Kína körüli vita miatt aztán Peking az 1956-os melbourne-i olimpiát már bojkottálta, és a következőktől is távol maradt.

Miután a nemzetközi kapcsolatokban Kína győzedelmeskedett Tajvan fölött - Peking átvette Tajpej helyét az ENSZ-ben, a NOB-ban, és Washington 1979-ben diplomáciai kapcsolatot létesített vele -, az ország visszatért az olimpiai mozgalomba, és részt vett az 1980-ban az amerikai Lake Placidben rendezett téli játékokon. A nyári olimpián 1984-ben Los Angelesben debütált, ahová a szocialista országok - Románia kivételével - nem utaztak el; ez is segített abban, hogy Kína rögtön 15 aranyérmet szerzett. Az ország sportolói közül elsőként az 50 méteres pisztolylövészetben győztes Hszü Haj-feng állhatott fel a dobogó legfelső fokára. A Los Angelesben az éremtáblázaton negyedik helyen végzett Kína 1988-ban Szöulban a tizenegyedik helyre esett vissza, ám utána megkezdte nagy menetelését. Legutóbb, 2004-ben Athénban a 32 kínai aranynál már csak az USA szerzett többet, és házigazdaként Kína most minden téren az elsőségre tör.

Az augusztus 8-ai megnyitón a kínai csapat lesz a legnépesebb: a programban szereplő 28 sportágban 639 hazai versenyző indul. Miután 2000-ben Sydneyben a kínaiak 28 aranyukból 21-et mindössze öt sportágban (asztalitenisz, műugrás, tollaslabda, súlyemelés, torna) szereztek, viszont úszásban, evezésben, kajak-kenuban, vitorlázásban és atlétikában az elérhető 119 aranyból csupán egy jutott nekik, beindították az úgynevezett 119 projektet. Azaz elkezdték kinevelni az éremesélyeseket ezekben a sportágakban, amelyekben Pekingben már 122 arany nyerhető.

Az állami sportirányítás klasszikus szovjet és keletnémet hagyományait párosították a kínai fegyelmezettséggel. A testalkat alapos elemzésével kiválasztották az egyes versenyszámokban ígéretesnek tetsző gyerekeket, akiket aztán rigorózus edzésmunkának vetettek alá. Nem sajnálták a pénzt külföldi edzőkre, akik gyakran éppen az egykori szovjet és keletnémet sportgépezetből igazoltak át Kínába. Merítési lehetőség bőven volt, hiszen egy 2005-ös tanulmány szerint az előző évben Kína 3 ezer állami sportiskolájában mintegy 400 ezren kezdték meg tanulmányaikat és edzéseiket.

Bár a végső cél Peking és az éremtáblázat első helye, az első eredmények már 2004-ben Athénban megmutatkoztak, ahol 110 méteres gátfutásban a gyerekkorában még magasugróként indult, a sportiskolák hierarchiáját végigjárt Liu Hsziang megnyerte a kínai férfi atlétika első aranyérmét. Ezzel Liu - az észak-amerikai profi kosárlabdaligában játszó Jao Ming mellett - a kínai sport legnagyobb sztárjává emelkedett, akitől egy egész ország vár címvédést Pekingben. A Forbes amerikai gazdasági magazin becslése alapján tavaly startpénzből és szponzori támogatásból 23 millió dollárt kereső Liu - jövedelmének fele a kínai államot illeti - vállán óriási a teher, hiszen egy felmérés szerint a kínaiak első számú vágya az ő győzelme, megelőzve a sikeres olimpia rendezését is. Ezt nyomatékosította az is, hogy a pekingi Tienanmen téren ő vehette át az olimpiai lángot Hu Csin-tao kínai pártfőtitkár-államfőtől. Legnagyobb ellenfele szintén egy állami sportgépezet kegyeltje, a kubai Dayron Robles, aki idén júniusban a csehországi Ostravában a kínaiak megdöbbenésére megdöntötte Liu világcsúcsát.