A kényszer szülte George W. Bush amerikai elnök múlt héten bejelentett új iraki tervét. Az egyszerre három fronton - a megszállók és a gerillák, a szunniták és a síiták, illetve a síiták egymás közt - vívott fegyveres konfliktus kezelésére ugyanis aligha kínálkozik más megoldás, mint az amerikai csapatok létszámának növelése (HVG, 2007. január 13.). Az eddigi iraki stratégia hibáiért szokatlan önkritikát gyakorló Bush új elképzelését azonban alighanem a lehetőség és nem a szükség határozta meg: az Irakban állomásozó mintegy 130 ezer amerikai katona 21 500 fővel való megerősítésével sem lesz nagyobb a haderő a 2005. januári 159 ezres rekordlétszámnál.

A csapaterősítés már a napokban megkezdődik, a főként Bagdad pacifikálására irányuló hadművelet pedig legalább fél évig tart. Miközben az USA növeli iraki létszámát, Bush legfőbb szövetségese, Tony Blair brit kormányfő jelezte: heteken belül megkezdik az előkészületeket a biztonsági felügyelet iraki hatóságoknak történő átadására Bászrában. A The Daily Telegraph szerint a Dél-Irakban szolgáló 7100 fős brit kontingens május végére 3 ezerrel csökken.

Bush tervét odahaza egyre hevesebben bírálják, nemcsak demokrata, de már republikánus körökben is. Az új stratégia épp az ellenkezője annak, amit tavaly a Fehér Háznak javasolt az Iraki Munkacsoport - nyilatkozta a Global Viewpoint médiaügynökségnek Lee Hamilton volt demokrata képviselő, aki James Baker egykori republikánus külügyminiszterrel együtt társelnöke volt a testületnek. Hamilton leszögezte: Irakban nincs katonai megoldás, a politikai kiút pedig a nemzeti megbékélésen és a közel-keleti diplomácián múlik.

Kérdés azonban, hogy Núri al-Maliki kormánya valóban a megbékélésre, és nem a síita hegemóniára törekszik-e - fogalmazta meg kételyeit a The New York Times. A nyolc hónapja hivatalban lévő miniszterelnök hiába fogadkozott újfent, hogy ezúttal nemcsak a szunnita gerillák, de a síita halálosztagok ellen is fellép, Washington egyre türelmetlenebb. Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter mostani közel-keleti körútjának bagdadi állomásán szombaton közölte, elszámoltatja Malikit, akit Robert Gates védelmi miniszter már egyenesen posztja esetleges elvesztésére figyelmeztetett. Nyilvánvaló: a Maliki-kormánynak ez a rendteremtési kísérlet az utolsó esélye a hatalmon maradásra.

Washington kívánságlistája a következő Malikivel szemben: törvények a kurdok és síiták ellenőrzése alatt álló olajvagyon igazságos elosztásáról, a régi rendszer főként szunnita tisztviselőit sújtó korlátozások enyhítéséről, a milíciák lefegyverzéséről, illetve a 15 hónapja megszavazott alkotmány szunniták számára is elfogadható módosítása. Bármily megosztottak is a síiták, politikai elitjük egyként kezdi úgy érezni, hogy az amerikai jelenlét csak akadályozza a 2005-ben két választáson - több évszázados szunnita elnyomás után - megszerzett hatalmuk korlátlan gyakorlását.

Az iraki realitás drámai változását jelzi, hogy a 2003-ban kezdődött amerikai megszállás első éveiben elidegenített szunniták újabban az amerikaiak védelmét keresik a síita halálosztagokkal szemben. A két vallási közösség közti szakadékot csak mélyítette Szaddám Huszein megalázó körülmények közti december végi felakasztása, akárcsak a volt diktátor féltestvérének, a rettegett titkosszolgálat hajdani vezetőjének, valamint a forradalmi bíróság egykori elnökének ismét megalázó módon végrehajtott hétfői kivégzése.

Az új amerikai stratégiában valószínűleg szerepet játszott, hogy Washington szunnita arab szövetségesei - főként Szaúd-Arábia, Jordánia és Egyiptom - félelmüket fogalmazták meg a bagdadi kormány növekvő hatalma, illetve a perzsa síita Irán közel-keleti befolyásának erősödése miatt. A konzervatív arab államok ezért támogatták az amerikai csapatlétszám növelését, és elleneznek mindenfajta párbeszédet a nukleáris technológia megszerzésén fáradozó Iránnal. Bush jelezte is, hogy elvágják az iraki milíciák Iránból és Szíriából érkező utánpótlását, és a múlt héten amerikai katonák foglyul ejtették az iraki kurd Erbilben lévő iráni kormányhivatal öt diplomatáját. Amerikai szenátorok máris arra hívták fel a figyelmet, hogy az iraki háború átterjedhet a két szomszéd országra, ha az amerikai erők a határokon túl is üldözőbe veszik a gerillákat.

A szunnita arab kormányok annyira tartanak egy Iránt, Irakot és Szíriát magában foglaló tengelytől - amely a libanoni Hezbollah és a palesztin Hamász révén még tovább nyúlna -, hogy állítólag az amerikaiak által szorgalmazott közeledést is fontolgatják Törökországhoz, sőt még Izraelhez is. Mindez persze komoly problémát jelentene számukra, hiszen közvéleményük fel van háborodva a palesztinok hányatott sorsa és Izrael amerikai támogatása miatt. Ezeket a dilemmákat részben feloldhatná az izraeli-palesztin párbeszéd felújítása, amire az eddiginél komolyabb erőfeszítést ígért Rice külügyminiszter vasárnap Rámalláhban.

Ám az izraeli-palesztin konfliktus hat éven át tartó hanyagolása után a washingtoni kormányzat aligha választhatott volna rosszabb pillanatot a párbeszéd felújítására. A palesztinok egyre mélyebbre süllyednek a kormányzó Hamász és a Fatah hatalmi harcában, miközben nem világos, hogy a hatalom a mérsékelt Mahmúd Abbász elnök vagy Iszmail Hanije Hamász-kormányfő kezében van-e. A Hamász damaszkuszi száműzetésben élő radikális vezetője, Khaled Mesál a múlt héten hiába ismerte el realitásként Izrael létét, és vette fontolóra a zsidó állam formális elismerését a palesztin állam megalakulása esetén, a politikailag gyenge és népszerűtlen Ehud Olmert izraeli kormányfő elutasította a közeledést.

Elemzők szerint értelmetlen bármilyen amerikai közvetítési kísérlet, ha ennyire gyenge vezetők állnak mindkét oldalon. Edward Walker, az USA volt izraeli és egyiptomi nagykövete nem is hisz a Bush-kormányzat szándékának komolyságában. Szerinte Washington inkább a bírálatok semlegesítésében érdekelt, miután a Hamilton-Baker-bizottság a közel-keleti kulcsprobléma, az izraeli-palesztin konfliktus kezelésére is hangsúlyt helyezett Irak-ajánlásai között, és európai szövetségesei is aktívabb szerepvállalásra ösztökélik az USA-t.

Eközben a Bush-kormányzat szép csendben mintha lemondott volna a korábban nagy hévvel hangoztatott kiemelt stratégiai célról: a demokrácia közel-keleti meghonosításáról. Irak, amely az USA reményei szerint a változás katalizátora lett volna, a tavaly 34 ezer polgári áldozatot szedő szektaharcok szinonimájává vált, az egyiptomi Muszlim Testvériség, a libanoni Hezbollah és a palesztin Hamász utóbbi két évben aratott választási sikerei révén éppen a Washington által terroristának tartott csoportok erősödtek meg vagy jutottak hatalomra.

Rice vasárnap Kairóban meg sem említette a politikai nyitás szükségességét, holott az egyiptomi sajtó korrupcióról, nepotizmusról, rendőrségi kínzásokról, politikai elnyomásról szóló cikkek hadával várta. Míg 2005-ben a külügyminiszter Kairóban a jogállamiságról beszélt, most az Egyiptomhoz fűződő stratégiai kapcsolat fontosságát hangsúlyozta. Úgy fest, a stabilitás és Irán feltartóztatása most lényegesebb kérdés, mint a demokráciaexport. Márpedig ez aláássa a reformokra történő amerikai felhívások szavahihetőségét - véli Michael Rubin neves amerikai szakértő. Az al-Káida terrorhálózat iraki szárnya Bush stratégiaváltását máris az amerikai vereség bizonyítékaként értékeli.

KERESZTES IMRE