A költségvetési fegyelmen áll vagy bukik az euró bevezetése és a reálgazdasági felzárkózás - állítja cikkünk szerzője, Bartha Attila, a Kopint Datorg elemzője.

A legfrissebb prognózisok szerint a makrogazdasági elemzők idén a GDP arányában átlagosan 8,8 százalékos, jövőre 5,6 százalékos államháztartási hiányt várnak. Ha a magán-nyugdíjpénztári befizetéseket is számításba vesszük, ez 2006-ban 7,3 százalékos, 2007-ben pedig 4,2 százalékos deficitet jelent. Ez utóbbi elszámolás szerint a hivatalos kormányzati prognózis az idei évre 8 százalék, jövőre pedig 5 százalék, vagyis meglehetősen szokatlan helyzet állt elő: a bejelentett stabilizációs intézkedések után a piaci elemzők és a gazdaságkutatók ezúttal bizakodóbbak a magyar deficitcsökkentési pályát illetően, mint maga a kormányzat. Persze a kiinduló helyzet drámai, és az eltérés a tavaly decemberi konvergenciaprogramban 2006-ra ígért 4,7 százalékhoz képest európai összehasonlításban példátlan.

Eközben a miniszterelnök a frissen alakult konvergenciatanács első ülésén megerősítette azt a korábban is hangoztatott véleményét, hogy az euró magyarországi bevezetésére a 2010 második fele és 2011 vége közötti időszakot látja optimálisnak. Az euróhoz vezető utat, vagyis az aktualizált konvergenciaprogramot augusztus utolsó napjaiban ismerheti meg a közvélemény. Az mindenesetre nem rossz előjel, hogy a kormányfő ígérete, mely szerint a program visszafogott, konzervatív becsléseken alapul majd, az első piaci értékelések fényében teljesülni látszik - legalábbis 2006-2007-re. Egyelőre teljesen homályos ugyanakkor, hogy mi várható 2008-tól, márpedig a konvergenciaprogramokkal szemben elvárás az államháztartás hosszú távú egyensúlya. Ennek hiányában ugyanis a gazdaság és a jólét növekedése, illetve a közös pénz, az euró stabilitása is veszélybe kerülhet.

A maastrichti konvergenciakritériumok szerint négy területen öt követelményt kell az euró bevezetésére készülő tagállamoknak teljesíteniük (lásd táblázatunkat a 11. oldalon). A kamatkonvergencia kérdésével nem érdemes különösebben foglalkozni, mivel tapasztalatok szerint a költségvetési fegyelem és az infláció kritériumainak teljesülése esetén - pozitív piaci megerősítések láncolatával - a hosszú távú állampapírhozamok gyorsan az elvárt szintre esnek. Jól példázta ezt a 2004-es cseh kiigazítás váratlan sikere, amikor a tízéves kamatok egy év alatt 1,5 százalékponttal csökkentek.

Az idei év elején úgy tűnt, hogy Magyarország lassan megbirkózik az inflációs kritérium problémájával: a fogyasztói árak 2006 első felében csak 2,6 százalékkal emelkedtek. Ám a fiskális kiigazítás - jelenlegi formájában - erősen inflatorikus hatású, ennélfogva 2007-ben az infláció ismét 5,5-6 százalékra ugrik. Ennek az a veszélye, hogy a jövőbeli áremelési várakozások egyfajta tehetetlenségi többletinflációt okoznak, így néhány éven keresztül mintegy fél százalékponttal nagyobb lehet a fogyasztóiár-index - pontosan annyival, ami a maastrichti inflációs kritérium teljesítését veszélyeztetheti. Szerencsére a magyarországi ár- és bérszínvonal lényegesen közelebb van a nyugat-európaihoz, mint például a balti államokban vagy Szlovákiában, ezért igen csekély annak a valószínűsége, hogy Magyarországon az euró bevezetése a túl gyors áremelkedés miatt halasztódik, ahogy az Észtországgal, illetve Litvániával történt a közelmúltban. S bármilyen riasztónak tűnhetett is az elmúlt hetekben a forint hirtelen meggyengülése, fegyelmezett költségvetési politika mellett aligha képzelhető el, hogy az árfolyam-stabilitás veszélybe kerülne. A forint még a legkritikusabb napokban is szinte végig az árfolyamsáv erős oldalán maradt, és egyetlen pillanatig sem fenyegetett a sávközép leértékelésének veszélye.

Egyértelmű tehát, hogy Magyarországon a költségvetési fegyelem kritériumainak kell a konvergenciaprogram középpontjában állniuk. Mostanra legfeljebb annyi változott az elmúlt évekhez képest, hogy a 2010-es euróbevezetés ma már nemcsak az államháztartási hiányon, hanem a GDP-arányos államadósság kritériumán is elvérezhet: az Európai Bizottság júniusi előrejelzése szerint 2007-re az adósságráta már a GDP 62 százalékára emelkedik. Ez a veszély annál is nagyobb, mivel a jelenlegi kiigazításról egyelőre csak azt tudjuk biztosan, hogy a rövid távú tűzoltó funkciókat sikeresen ellátja. Azt azonban nem tudjuk, mi lesz a hosszú távú államháztartási egyensúly szempontjából kulcskérdésnek számító területekkel, sikerül-e úgy megváltoztatni a jóléti rendszert, hogy az fenntartható legyen. A baj e tekintetben nagyon nagy: a magyar államháztartás úgynevezett strukturális elsődleges hiánya - vagyis a kamatfizetésektől és az egyszeri kiadásoktól megtisztított deficit - az idén valószínűleg meghaladja a GDP 3 százalékát, s erre rakódnak rá a halmozódó adósságok utáni növekvő kamatterhek. Csak remélni lehet, hogy ahogyan például Svédország megerősödve és prosperálva került ki a kilencvenes évek elején tetőző - és a mai magyarnál sok tekintetben súlyosabb - államháztartási-jóléti válságból, úgy ezúttal a magyar gazdaságpolitika is szakítani tud korábbi rossz gyakorlatával. Ehhez elkerülhetetlen a jóléti, mindenekelőtt a nyugdíjkiadások racionalizálása és a rászorultság elvének a jelenleginél sokkal következetesebb alkalmazása.

A konvergenciaprogram, annak nyilvános vitájával és nemzetközi szakmai-politikai kontrolljával talán az egyik utolsó esélyt kínálja arra, hogy mérsékelt áldozatokkal jussunk túl a jelenlegi kritikus perióduson. Ha ez nem sikerül, akkor a felzárkózás reálgazdasági értelemben is megakad - a realitás könnyen a gazdasági stagnálás lehet.Fókuszban