"Á, szóval a franciák is itt vannak! Már csak ez hiányzott!" - sziszszent föl Wilhelm Keitel német vezértábornagy, amikor 1945. május 8-án éjszaka, a feltétel nélküli fegyverszüneti egyezmény aláírására érkezve, meglátta, hogy a szövetségesek zászlói mellett ott díszeleg a francia trikolór is. De másokat is meglepett, hogy az öt évvel korábban a német támadás hatására másfél hónap alatt összeomló, majd egy kollaboráns rezsimet fenntartó Franciaország váratlanul a Hitlert legyőző szövetségesekkel egy szintre került. Azért is, mivel a Szabad Franciaország néven ellenállási mozgalmat indító Charles de Gaulle tábornok mind katonailag, mind diplomáciailag igen nehéz helyzetben lavírozott a világháború során, legfőbb szövetségeseivel, Winston Churchill brit miniszterelnökkel és Franklin D. Roosevelt amerikai elnökkel számos súrlódása akadt. A korábban vele szimpatizáló Churchill-lel a gyarmatok kérdésében ütköztek érdekei, az elnök pedig mindvégig ellenszenvvel tekintett rá, afféle demokratikus legitimitás nélküli lappangó diktátornak tartotta, és sokáig Pétain marsall kollaboráns rendszerét ismerte el. Nem csoda, hogy a normandiai partraszállás részleteiről sem tájékoztatták időben - a kellőképpen meg is sértődő - De Gaulle-t (HVG, 2004. június 4.), Franciaországnak megszállt státust szántak, és a tábornok ideiglenes kormányát is csak négy és fél hónappal a megalakulása után, október végén ismerték el hivatalosan.

Bár De Gaulle-t - Roosevelt kifejezett kérésére - nem hívták meg 1945 februárjában Jaltába, ahol a háború utáni rendezés kérdéseit tárgyalták, Franciaországnak több gesztust is tettek. Churchill ekkor vitte keresztül, hogy a franciák saját megszállási zónát kapjanak Németországban. Mint háborús emlékirataiban írta, azért, mert Roosevelt jelezte: két évnél hosszabban nem kíván amerikai katonákat állomásoztatni Európában, az angolok viszont egyedül képtelenek lennének tartani a nyugati zónákat és az esetleg újrafegyverkező németeket. De a franciák háborús helytállásáról egyébként igen sommás véleménnyel rendelkező Sztálin is elsősorban azért ment ebbe bele, hogy minél jobban megossza a nyugatiakat. Ugyanekkor dőlt el, hogy a franciák állandó helyet kapnak az alakuló ENSZ Biztonsági Tanácsában.

Az így a győztesek közé emelkedő De Gaulle-nak azonban hátravolt még utolsó nagy csatája, a kapituláció aláírási ceremóniája. Történt ugyanis, hogy a nagy eseményre május 7-én hajnalban a franciaországi Reimsben Dwight D. Eisenhower, az egyesített erők amerikai főparancsnoka nem a De Gaulle által kijelölt Jean de Lattre de Tassigny tábornokot, hanem Francois Sevez-t, a védelmi erők főparancsnok-helyettesét hívta meg. A terembe az utolsó pillanatban, a német delegáció előtt "beeső" francia tábornok nemcsak a tárgyalásokba nem szólhatott bele, hanem az okmányon is hangsúlyozottan csak tanúként helyezhette el kézjegyét. De Gaulle és a franciák szerencséjére Sztálin nem nyugodott bele, hogy a megadás nem a szovjetek által elfoglalt Berlinben történt, így 8-án éjjel Zsukov marsall főhadiszállásán is rendeztek egy hasonló aktust. Oda már Lattre de Tassigny érkezhetett, és rögtön kierőszakolta, hogy a három győztes nagyhatalom lobogói mellé akasszanak egy francia trikolórt, bár egy angol tiszt állítólag megkérdezte: "És miért ne egy kínai zászlót is?" Ám a tábornok határozottságával azt is elérte, hogy - bár eredetileg nem tervezték - hivatalosan kézjegyével láthassa el az okmányokat. Ehhez állítólag azzal kellett fenyegetőznie, hogy parancsot kapott erre, és ha nem teheti meg, őt otthon felakaszthatják. Végül a szovjet vendéglátók kérésére írhatott alá a többiekkel együtt.

A 7-ei, reimsi eseményeket érthető okokból egészen mostanáig nemigen ünnepelték a franciák, sőt még a ceremóniának helyet adó - ma Roosevelt Gimnáziumnak hívott - intézményben tanulók sem voltak sokáig tisztában az egykor történtekkel. De a május 8-ai megemlékezések sem voltak felhőtlenek. Évtizedekig hol csak (a következő) vasárnap lehetett megünnepelni, hol nem munkaszüneti ünnepnapként kezelték, 1959-ben pedig éppen De Gaulle tette a hónap második vasárnapjára az emléknapot. 1975-ben Valéry Giscard d'Estaing akkori köztársasági elnök - a német-francia megbékélés jegyében - még el is törölte az ünnepet, hogy ne sértsék új barátaikat. Hat évvel utóbb, tekintettel a veteránokra, törvényben állították helyre május 8-a tiszteletét - Reimst és a 7-ei dátumot legfeljebb történészek és lokálpatrióták emlegetik.

ILLÉNYI BALÁZS