Berlinben szombat este tíz órakor fénylánc emlékeztet a háború befejezésének 60. évfordulójára. Az akció szervezője, Peter Kranz evangélikus lelkész és társai 50 ezer emberre számítanak, a tervek szerint ennyien állnak majd a várost kelet-nyugati irányban összekötő főutak mentén, gyertyákkal, mécsesekkel, fáklyákkal, hogy a "Soha többé háborút!" jelszó jegyében emlékezzenek a hatvan esztendeje történtekre.

Az akkori események definíciójáról ma már nincs komoly vita. A berlini képviselőház a múlt héten az összes frakció által közösen beterjesztett, majd egyhangúan elfogadott nyilatkozatban emlékeztetett arra, hogy "1945. május 8-a a felszabadulás napja volt", s felhívta a polgárokat az e napról való méltó, a diktatúrát, a rasszizmust, az idegengyűlöletet, az antiszemitizmust elítélő megemlékezésre.

Természetesen nem mindig uralkodott ilyen mértékű közmegegyezés a második világháború befejezését jelentő nap történelmi tartalmáról. Bár Theodor Heuss, az NSZK első államfője már 1949-ben rávilágított arra a szerinte "tragikus paradoxonra", miszerint 1945. május 8-án "egyszerre megsemmisítették és megváltották" a németeket, az ötvenes évek inkább az agyonhallgatás korszakát jelentették. Zárjuk le a múltat - szorgalmazta az úgynevezett "Schlusstrich"-vitákban az akkori politikusok többsége, nem szívesen emlékezve a világháborús kapitulációra. Jellemző, hogy az első kancellár, a kereszténydemokrata Konrad Adenauer a háború befejezésének 10. évfordulóján éppen Franciaországban volt hivatalos látogatáson, ám nem vett részt a párizsi ünnepségeken, hanem vidéki programot bonyolított le.

A közelmúlt mesterséges távol tartásának hátterében akkoriban az állt, hogy a nyugatnémet állam gépezetében eleinte sok olyan ember szolgált, aki már 1945 előtt is ott volt, s a háborús bűnösök kivételével jószerével ott is maradt. Hogy miért, arra Adenauer azt mondta, az ember nem önti ki a piszkos vizet addig, amíg nincs tiszta.

A hatvanas-hetvenes évek gazdasági fellendülése, majd politikai enyhülése indította el 1945. május 8-a új értékelésének folyamatát. Igaz ugyan, hogy Willy Brandt szociáldemokrata kancellárt sokan, elsősorban jobboldali politikusok és publicisták még árulónak tartották az Odera-Neisse-határ elismeréséért, a Lengyelországgal és a Szovjetunióval kötött alapszerződésért (vagyis a második világháború faktumainak tudomásulvételéért). Ám ugyanakkor a növekvő jólét és a saját történelem jobb megismerése egészen más megvilágításba helyezték az 1933 és 1945 közötti időszakot, s ezzel annak befejeztét is.

"Május 8-a a felszabadulás napja volt. Mindannyiunkat felszabadított a nemzetiszocializmus embert megvető, erőszakos uralma alól" - fogalmazott a háború utáni német történelem egyik legnagyobb hatású beszédében Richard von Weizsäcker államfő 1985. május 8-án. A nagy tekintélyű politikus, aki korábban a kereszténydemokrata párt (CDU) színeiben Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere is volt, ezzel megadta az alaphangot a máig érvényes értékeléshez. "Május 8-án a jövőre nyíló kapu tárult fel a németek előtt" - fogalmazott tíz évvel később Weizsäcker ugyancsak CDU-s indíttatású hivatali utóda, Roman Herzog, aki ekkor már valóban valamennyi német nevében szólhatott. Az újraegyesítés előtti NDK-ban különben a kezdet kezdetétől a "felszabadító szovjet hősökről" szólt a hivatalos ideológia, ám hogy ennek a nem természetes fejlődés útján létrejött, hanem elrendelt értékelésnek mekkora volt a beágyazottsága a társadalomban, az némi szkepszissel kezelendő.

Nyilván ma sem minden német fogadja el május 8-át a felszabadulás napjának. A szélsőjobboldali nemzetidemokrata párt, az NPD például "A felszabaduláshazugság és a bűnösségkultusz ellen" címmel szeretett volna tüntetést szervezni május 8-án Berlinben, a Brandenburgi kapunál, a most elkészült, s május 10-én felavatandó holokauszt-emlékmű tőszomszédságában. Az ötlet nem csupán az összes többi párt ellenkezését váltotta ki, hanem a rendőrség tilalmát is, amit aztán közigazgatási bíróság is megerősített, mondván, az újnácik felvonulása megengedhetetlen módon sértené az áldozatok emlékének méltóságát.

WEYER BÉLA / BERLIN