Ariel Saron 104 szavazattal többet kapott, de Benyamin Netanyahu, a miniszterelnököt kihívó politikai ellenfél a vereséget beismerő beszédében kijelentette, hogy „egy hatalmas tábor ment szembe az áradattal, a széllel, a nyomással, a vezetéssel és a kísértésekkel.” A kudarc után Netanyahu már kilátásba helyezte a verseny folytatását: indulni kíván Saron ellen a valószínűleg tavasszal esedékes előválasztáson a Likud miniszterelnök-jelöltjének hivataláért.

Könyvajánló (x)

Els van Diggele A Nép, amely külön lakik című könyve megpróbál rávilágítani a palesztinok és zsidók közti ellentétek mögötti belpolitikai problémák gyökerére, egyúttal az egész kérdést történelmi kontextusba helyezni. Tovább.

A voksolás tétje nemcsak a párt előválasztásának időpontja volt, hanem Saron politikai jövője: képes–e továbbra is elfogadtatni magát a párt vezetőjének, s így legitim miniszterelnöknek. Győzelme nehéz helyzet elé állította. Továbbra is a belső harctól megosztott Likud élén kell vezetnie a koalíciót, miközben minisztereinek és pártja vezetőinek nagy része nyíltan ellene kampányolt. A Likud gyakorlatilag kettéoszlott ideológiailag, mióta Saron bejelentette a gázai kivonulást. Egyik fele követi a kormányfőt kockázatoktól nem mentes pragmatikus útján, míg a párt másik fele fellázadt és Nagy Izrael álmát álmodná tovább.

Ariel Saron a voksoláson ismét bebizonyította, hogy nagy varázsló. Pár hét alatt sikerült ledolgoznia augusztusi 20 százalékos hátrányát Netanyahuval szemben. Már kész volt a forgatókönyv a kudarc esetére is; Saron minden bizonnyal kilépett volna a Likudból, és magával vitte volna a párt őt támogató felét. Megszabadulva az állandó belső csatározásoktól, egy jóval egységesebb csapat élén egy új kormányzó pártot vezetve bevonult volna a következő Kneszetbe kormányfőként. A siker nyomán mindez – legalábbis egyelőre – elmarad, tovább harcolhat az ellene fellépő miniszterekkel, valamint erős belső ellenzékével a bizonytalan kimenetelű előválasztásokig, ahol ismét megmérkőzik a párt másik felét jelentő Benyamin Netanyahuval.

Az Izraelben csak Bibiként emlegetett Netanyahu tábora tekinti magát az igazi Likudnak, és Saront azzal vádolják, hogy még a radikális baloldali Merecnél is balosabb, mert a Merec legalább csak egy egyezmény fejében ígérte a palesztinoknak Gázát, míg Saron „ingyen” odaadta.

Bizonytalan volt a szavazás kimenetele, a közvélemény-kutatók az utolsó időszakban nagyjából egyformára becsülték a két tábort. A pontos méréseket nagyban megnehezíti a szavazásra jogosultak köre, ugyanis igen nehéz elérni a Likud központ 3050 fős tagságát. A közvélemény-kutató intézetek nagyjából ugyanazt az 500 fős mintát kérdezgették, ennyien mutatkoztak hajlandónak a válaszadásra. Az állandóan zaklatott belső Likud-szavazók nem szívesen nyilatkoztak, és állítólag gyakran félrevezették a kérdezőbiztosokat.

A bizonytalanságot növelték a Gázában az utolsó pillanatban kiújult harcok. A Gázából kilőtt határmenti rakéták Saron ellen dolgoztak, Netanyahunak mást sem kellett tennie, mint azt ismételgetni, hogy „ugye megmondtam”. Saron javította pozícióit a gyors és kemény izraeli válaszcsapással, amit jó szemmel néztek a szavazók. Valószínűleg Saron malmára hajtotta a vizet egy vasárnapi botrány is: valaki vizet öntött az elektromos szekrénybe, és kétszer is elnémította a szónokló miniszterelnököt. Szakértők szerint a Likud-központ tagjainak körében kulcsszó a kormányfőnek és a hatalomnak kijáró tisztelet. Mindezek semmibe vevése, Saron megszégyenítése arra ösztönözte őket, hogy mellé álljanak. Másrészt lázadásuknak is egyik fontos oka a kötelező tiszteletadás elmulasztása volt, hogy pártvezetőjük sorra semmibe vette a gázai kivonulás elleni szavazataikat.

A további legfontosabb kulcsszavak, a hatalom és a párt (nem létező) egysége is meghatározó szerepet játszott a szavazás kimenetelében. A Saron mellett és az ellene korteskedő politikusok sorra ezekre hivatkoztak. Szilván Salom külügyminiszter azzal fenyegetett, hogy a párt elveszti a választásokat és hatalmát, ha nem lesz egységes, ahogy ez már megtörtént 92-ben és 99-ben. A Saron ellen, az előrehozott választások mellett érvelők szerint pedig úgy lesz ismét egységes a párt, ha minél hamarabb, már novemberben eldöntik a kormányfőjelölt személyét, és így egy csapásra véget vetnek a belső harcoknak.

A pro és kontra fellépő Likud-vezetők sokat kockáztattak és nem mehettek biztosra. A párt káderei gyakorlatilag kettéoszlottak a belső határok mentén, a harc hevében hangszálaikat sem kímélték, a vita napján berekedve agitáltak jelöltjük és pártjuk mellett. A végül győztes miniszterelnöknek nem lesz felhőtlen az együttműködése az ellene síkra szálló kultuszminiszterrel, földművelési miniszterrel vagy a parlamenti Likud-frakció elnökével.

A Saron-Netanyahu rivalizálás már hosszú történetre tekint vissza. Mindketten voltak már miniszterelnökök, és szolgáltak miniszterként is a másik irányítása alatt. Saron nem hagyhatta ki a kormányából, de pénzügyminisztereként népszerűtlen pozícióba helyezte a gazdasági válság mélypontján megszorító intézkedésekre kényszerülő Netanyahut.

A miniszterelnök a sokat támadott privatizációk és megvonások idején mögé állt, de amikor tavaly novemberben a Kneszetben az elszakadási tervről döntöttek, akkor puccskísérletről beszéltek. Netanyahu azt latolgatta, hogy Saron ellen szavaz, majd végül az utolsó pillanatban megfutamodott. Azóta különösen feszült volt a viszony a két politikus közt. Láthatóan megkönnyebbültek, amikor Netanyahu a gázai kivonulás előtt pár nappal kilépett a kormányból, hiszen azóta szabadon megmondhatják véleményüket a másikról. Meg is mondják. Saron hisztérikusnak és alkalmatlannak tartja Netanyahut, az pedig felelőtlen ultrabaloldali diktátornak véli riválisát.

A két politikus és a mögöttük meghúzódó két ideológia harcából e menetben Saron került ki győztesen, de hosszú még az út a következő választásokig. Hétfőn Tel-Avivban csak elhalasztani sikerült az igazi választást a Likudon belüli két párt, két világnézet és két vezető közt.

Shiri Zsuzsanna/Jeruzsálem