„Hosszú, négy évtizedes pénzügy-gazdasági pályám során három olyan nagy akcióban vettem részt, amelyek az ország életében jelentősek voltak, ha nem is jártak egyértelmű sikerrel.

Az első a gazdaságirányítási reform előkészítése volt, melyet 1964-ben kezdtünk el kidolgozni, és 1968-ban vezettük be. A cél a makroszintű tervezés keretein belül egy szabályozott piaci gazdaság, azaz ebbe az irányba történő haladás volt. Az új ’mechanizmus’ öt-hat éven át jól működött, nagy érdeklődést váltott ki a környező országokban, de nyugaton is, és jelentős gazdasági fejlődéssel járt.

A nemzetközi légkör azonban számunkra kedvezőtlenül alakult. A brezsnyevi vezetés keményen intő szavára a reform vezető gárdáját a 70-es évek első felében leváltották, az intézkedések tervezett második lépcsője már nem valósulhatott meg, a továbbfejlesztése nem volt lehetséges, de a már bevezetett rendszer nagyjából tovább élt.

A második – ezt az időszakot követő akció-küzdelem – a gazdasági egyensúly javítása érdekében folyt. Az 1973-at követő olaj és nyersanyagár robbanás súlyos és növekvő deficitet idézett elő a költségvetésben és a nemzetközi fizetési mérlegben. A hiányt növelték az irányításban elkövetett hibák, a reformfolyamat leállítása. A politikai vezetés számára egyszerűbbnek tűnt a hiány hitelekkel történő fedezése, mint szigorúbb intézkedések bevezetése az államháztartásban. Az egyensúlyért folyó küzdelem részleges eredményei lehetővé tették – más szocialista országokkal szemben –, hogy Magyarország nem kényszerült adósságai átütemezésére, ami súlyos következményekkel járt volna az életszínvonal terén is. Az ország adósságállománya azonban nőtt, és a 80-as évek elején bekövetkezett nemzetközi pénzügyi válságot csak kínnal-keservvel vészeltük át. Sajnos mindez nem szolgált kellő tanulsággal és az élénkítés jelszava győzött az egyensúly prioritása ellenében.

Mindazonáltal a 80-as években lehetővé vált a politikai viszonyok és a gazdasági tapasztalatok alapján – ha óvatos léptékben is – az irányítási rendszer fejlesztése. Így napirendre került a bankrendszer átalakítása a kereskedelmi banki tevékenység leválasztása a Magyar Nemzeti Bankról. Hazánkban a kétszintű bankrendszer 1987-ben meg­valósult, elsőként a ’létező szocializmus’ országaiban néhány évvel a rendszerváltás előtt. Az nem állítható, hogy mindez hiba nélkül történt, de az sem, hogy továbbfejlesztése – már a rendszerváltás után – hiba nélküli volt” – írta Timár Mátyás tíz évvel ezelőtti feljegyezései előszavaként.

Timár Mátyás egy gazdaságtörténeti szempontból is számottevő, krízisekkel terhelt időszak egyik kulcsszereplője volt. Úgy lett a Magyar Nemzeti Bank elnöke, hogy elődje, a konzervatív szemléletű László Andor 1975-ben tiltakozott az akkor induló ötéves tervbe betervezett eladósodás ellen, azt túlzottnak találta, emiatt 60. életévében nyugdíjazták. Timár Mátyás a pénzügyek kiváló ismerője volt, és első elnökhelyettesével, Fekete Jánossal volt akkora tekintélyük a nemzetközi pénzvilágban, hogy az egymásba érő válságokat átvészeljék.

Ebben partnerük volt a Gordon Richardson, Fritz Leutwiler és Karl Otto Pöhl, az angol, a svájci és a nyugatnémet jegybank elnöke, valamint Lámfalussy Sándor, a baseli Nemzetközi Fizetések Bankjának akkori vezérigazgató-helyettese. Valamennyien közreműködtek abban, hogy amikor a szocialista országok némelyike, Lengyelországgal és Romániával az élen, fizetésképtelenséget jelentett, és ezért a Nyugat hosszú hónapokig nem volt hajlandó egyetlen tervgazdaságot finanszírozni, Magyarország elkerülte a csődöt. Ehhez szükség volt a csatlakozásra a Nemzetközi Valutaalaphoz, ami 1982-ben meg is történt.

Timár Mátyás egészen 1988-ig irányította a Magyar Nemzeti Bank működését, egészen a bankreformig, amikor a kereskedelmi bankokat leválasztották róla. Akkor, saját szóhasználatával, „közös megegyezéssel” ment nyugdíjba. Utódja a 2012-ben elhunyt Bartha Ferenc volt.

Működése második periódusára 2009-ben így emlékezett vissza:

„Az előző hónap végén meghalt hajdani helyettesem, Fekete János. Tehetséges ember volt. Mikor én 1975-ben a bankba kerültem, ő már több évtizede dolgozott a deviza-területen. Az IMF-be történt belépésünkkor őt javasoltam a felső vezetésnek, mint képviselőt. A 80-as évek első felében, mikor a pénzügyi-gazdasági egyensúly biztosítása elsőrendű állami érdek volt, viták bontakoztak ki. A kormányzat vezető gazdasági emberei – Marjai és mások – velem együtt az egyensúly erősítését, a további eladósodás megakadályozását tartottuk elsődleges feladatnak. Ez szelektív restrikciós gazdaságpolitikát igényelt volna, amit a párt vezetése nem tartott elfogadhatónak. Helyette az élénkítés, és további hitelek felvétele mellett foglaltak állást, s ebben biztatást kaptak… A külföldi adósságállomány a 80-as évek közepétől ismét nőtt.”