Magyarország 2030-ra lehagyja Ausztriát – büszkélkedett a kormányfő tavaly a Fidesz frakciója előtt. Ez meglehetősen merész kijelentés, mivel az elmúlt nyolc évben szemernyit sem közeledett hozzá – legalábbis 2016-ig, az összehasonlításra legalkalmasabb mutató, a valuták vásárlóerejével korrigált egy főre jutó hazai össztermék alapján. A térségben valamennyi riválisa gyorsabb felzárkózásra volt képes. (Talán nem véletlen, hogy Matolcsy György egy e heti konferencián már más, 2050-es dátumot jelölt meg.)

A magyar hazai össztermék az elmúlt nyolc esztendőben átlagosan 2 százalékkal bővült, ami nagyjából a német tempónak felel meg, csak a ritmusa volt más. Németország erőteljesen kiemelkedett a 2009-es recesszióból, majd komótosan, óvatosan gyorsítva lépdelt előre. Ezzel szemben a magyar kormány a költségvetési kiigazítással 2012-re összehozott egy második recessziót is, amiből az uniós források lehívásának felgyorsítása robbantotta ki. Az előzésre készülő Románia két évig tartó recesszió után az elmúlt nyolc esztendőben átlagosan 2,85 százalékos növekedést produkált, a Magyarországot lehagyó Lengyelország pedig – az európai válságot különösebb megrendülés nélkül átvészelve – évi 3,25 százalékosat.

HVG

A választások előtt az Orbán-kormány csúcsra futtatta a gazdaságot: a 2017-es év egészében 4 százalékos, a negyedik negyedévben 4,4 százalékos volt a növekedés. Ennek hátterében az áll, hogy az uniós programokra bődületes summát, 2555 milliárd forintot meghaladó összeget fizetett ki tavaly a költségvetés, ez a hazai össztermék közel 7 százaléka. Ha tetszik, a motor olaja. Mindeközben Brüsszel csak 1015 milliárd forintot utalt át, a többi előleg. Vagyis részben a később várható, de a költségvetésben már elszámolható uniós források repítik a gazdaságot, részben a választások elé időzített béremelések. A beruházások elsöprő többsége brüsszeli pénzből valósult meg, és az fűtötte az építőipart is. Amikor a külső források csak lassan csordogáltak, mindkét területen visszaesés következett be – legutóbb 2016-ban.

Mivel a kormány 2019 közepéig az EU által beígért forrásokat az utolsó fillérig ki akarja fizetni, függetlenül attól, hogy Brüsszel milyen tempóban utal, egy ideig még kitart a lendület. A kérdés csak az: mi lesz utána, a hazai össztermék átlagosan évi 4 százalékára tehető ingyenpénz nélkül?

Árverés, áresés

Ha nincs infláció, a fogyasztók akkor is azt érzik, hogy van. Ha pedig van, akkor még inkább. A fogyasztói árak 2010-től a tavalyi év végéig összesen 14,5 százalékkal nőttek. Az első időszakban az árszintet az adóemelések is megemelték, ami önmagában cáfolja a kormányzati propagandát, hogy a költségvetés stabilizálása megszorítások nélkül történt volna. A 2014-es választási évben a hatósági körbe tartozó árak központilag diktált csökkentése vitte le az inflációt, ehhez adódott, hogy a világpiaci környezet is deflációs volt. Mivel az árak esése a közgazdasági álmoskönyvek szerint a gazdasági aktivitást is visszafogja, további „rezsicsökkenéssel” a kormány nem kedveskedett választóinak, holott a beszerzési árak ezt lehetővé tették volna.

A fogyasztóiár-index két évben is enyhe mínuszban volt, 2016 óta emelkedik, de távol áll a jegybank háromszázalékos céljától; az intézmény prognózisa szerint ezt 2019 második negyedévében éri el. Az érzékelt infláció ezúttal is meghaladja azt, amit a statisztika kimutat; ez részben az indexben nem szereplő lakásáraknak, részben az alapvető élelmiszerek átlagot meghaladó drágulásának tulajdonítható.

HVG

Egy euróért 2010-ben átlagosan 275 forintot kellett adni, tavaly 310-et. A forint 2010 és 2014 között – erős kilengésekkel – 12 százalékkal gyengült, azóta viszonylag stabil. Az árfolyamnyereségből hozta létre a Magyar Nemzeti Bank a Pallas Athéné alapítványokat. Az Állami Számvevőszék szerint a jegybank csak 2015-ben 177,7 milliárd forintot keresett a lakossági devizahitelek forintra váltásával, ám ezt nem az adósok terheinek mérséklésére fordította. A svájcifrank-alapú hitelt felvevők így is nyertek, mert a valuta árfolyama két hónappal a forintosítás után elszabadult. A rivális valuták jobban teljesítettek a forintnál: 1 euróért ma éppúgy cirka 26 cseh koronát kell adni, mint 2009-ben, a lengyel zloty pedig hajszálnyit még erősödött is.

Végtelen szükségállapot

Hazugsággal kezdődött az eladósodás elleni harc, és azt szépítések, ámítások sora követte. Egyrészt a miniszterelnök agyonismételgetett szólamai ellenére Magyarország 2010 tavaszán nem volt rosszabb helyzetben, mint Görögország. Az előző évi recesszió után beindult a gazdasági növekedés, és akkor már egy éve nem volt akadálya annak sem, hogy Magyarország újabb hiteleket vegyen föl. Másrészt a válság réme ürügy volt az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítésére: a taláros testület csak az alapjogok sérelme esetén semmisítheti meg a költségvetésről, az adókról, illetékekről és járulékokról szóló törvényeket. A szükségállapot addig tart, amíg az államadósság a hazai össztermék 50 százalékára nem csökken. Ezt a 2011 márciusában meghirdetett Széll Kálmán-terv értelmében 2018-ra kellett volna elérni, de továbbra is beláthatatlanul messze van.

HVG

Az első nagy adósságcsökkentő lépés a magánnyugdíjpénztári vagyon államosítása után a benne lévő állampapírok bevonásával történt meg, ezzel a mozdulattal hét százalékponttal ment lejjebb a GDP-arányos bruttó adósság. Ezt a hatást azonban a forint gyengülése ellensúlyozta, megnövelve a devizában fennálló adósság forintértékét. A minap Banai Péter Benő államtitkár és Palotai Dániel, a Magyar Nemzeti Bank főközgazdásza elismerte, hogy a pénztári vagyon elvétele „a költségvetési konszolidáció egyik sarokköve” volt, és hogy „a visszacsatornázott járulékbevételek nélkül az államadósságot sem lehetett volna csökkenő pályára állítani”.

Hét év távolából igazán méltányolható ez az őszinteség. A következő években az állami vagyon gyarapításától a sportingatlanok építéséig, az egyházaknak juttatott támogatásoktól a határon túli voksok megnyerésére indított programokig számos cél fontosabbnak bizonyult az adósságcsökkentésnél. A tavalyi év végén a bruttó államadósság a GDP 72,4 százaléka volt, de ha az állami Eximbank hiteleit is be kell számítani – amit a kormány vitat –, akkor a 74,5 százaléka. A Banai–Palotai-duó számítása szerint a „nyugdíjreform” nélkül az államadósság ma is meghaladná a GDP 80 százalékát.

Nemzeti oligarchaképző

Oligarchák pedig vannak, hiába a miniszterelnöki cáfolat. Lánczi András, a Budapesti Corvinus Egyetem rektora a Financial Times című napilapnak elismerte létezésüket. A HVG-nek pedig kifejtette: ami korrupciónak látszik, az voltaképpen „egy politikai elképzelés végrehajtása”.

A kilencvenes évek privatizációja során számos multi vetette meg a lábát a rendszerváltó országok piacain, kalandvágyból, kíváncsiságból vagy nagy kaszálás reményében. Ám az idő múlásával áttekintették globális birodalmukat, és elkezdtek kivonulni onnan, ahol nem értek el meghatározó piaci részesedést. Ez megteremtette a lehetőséget, hogy leányvállalataikat átvegye a megerősödött nemzeti tőke. A folyamat felgyorsítása végett az Orbán-kormány sem a kivéreztetéstől, sem a kényszerítéstől nem riadt vissza. Ez nem szimpla protekcionizmus, hanem a politikai és a szó szerinti család hatalmi eszközökkel történő gazdagítása.

A kiszorítandó bankok és multik vegzálása különadókkal kezdődött. Ez a politika az energetikában úgy-ahogy bevált, mivel a szolgáltatók egy része bedobta a törülközőt, és távozott. A szuper- és hipermarketek tulajdonosai viszont a korábbi ágazati különadó és az újabb pumpolási kísérletek ellenére még tartják magukat, fő magyar riválisaik pedig egyre kevesebb erőt mutatnak. A szintén túladóztatott telefóniában a norvég Telenor konszolidációja teremt alkalmat arra, hogy a nemzeti tőke erre a piacra is belépjen. Pénzügyi háttér van hozzá: az állami vagy magyar tulajdonú bankok adják a belföldi hitelezési piac többségét. Ők pedig nem idegenkednek attól, hogy a klientúrát finanszírozzák. A kiszorítósdi piacfelosztó törvényekkel folytatódott, egyebek mellett a dohánykereskedelemben, a tankönyvkiadásban, a reklámpiacon, valamint az államtól bérelt földek privatizációjával is. A médiában a legbelső körhöz tartozó szövetségesek teremtették meg a piaci túlsúlyt – és a hegemóniát a propagandában.

A multiktól átvett, jól jövedelmező birodalmak ma már a fő kiváltságosoknak termelnek profitot. Belföldi fékje nincs a kiszorítósdinak. A nemzetközi akadályok is gyengének bizonyultak, kimerültek néhány, többnyire kijátszható uniós kötelezettségszegési eljárásban. Kérdés, hozhat-e fordulatot, hogy a kormányfő veje is a célkeresztbe került. A befolyásos nemzetközi sajtóban a korrupció miatt a magyar kormányt és annak fejét már eddig is porig alázták. A Transparency International korrupcióérzékelési listáján Magyarország egyetlen év alatt kilenc pozíciót esett, és a 66. helyen landolt, az EU tagállamai közül már csak Bulgáriát előzi meg.

Az eredeti cikk a HVG hetilap 2018/9. számában jelent meg. A második részben az elmúlt nyolc év gazdaságpolitikájának társadalmi hatásait elemzi a szerző.