A korrupció talán legfiatalabb válfaja a felnőttképzéshez köthető. Születése nagyjából a rendszerváltás környékére tehető, miután addig jellemzően felnőttképzés sem igazán volt.

De a 90-es évek elején megjelentek a multik. S velük együtt érkeztek az új elvárások. Olyan készségekre lett hirtelen szükség, amelyekre nem készített fel a szocializmus oktatási rendszere. Így hamarosan a felnőttképzést végző külföldi cégek magyar műhelyei is befutottak. Ügyes és ügyeskedő vállalkozók kezdték árulni tréningjeiket – árakat és minőséget tekintve azonban hatalmas szórással. Jóformán egy veretes réztáblán kívül gyakran még a diploma sem volt elvárás – elég volt egy hevenyészett képzési program, egy angolosan hangzó fantázianév, és önjelölt trénerek árulhatták a nagy tudás titkát. Árulták is. Ha már kifogytak a döntéshozó jó barátokból, nem volt nehéz megtalálni azokat, akik részesedés fejében szívesen megvettek valójában bármit. Sok nagyvállalat igazgatója „Miszter Tíz Százalék” néven vált hírhedtté.

Erőforrás-menedzser

Ez a fajta korrupció máig dívik a képzési piacon. De újabban inkább a HR-esek zsebe telik a megrendelésért cserébe. A rendszer hiába igyekszik elejét venni az összejátszásnak, például a beszerzési osztály bevonásával. A képzési szolgáltatás természetéből következik a kijátszhatósága: nehezen paraméterezhető és ellenőrizhető, hogy a célok mikor teljesülnek, és az is nehezen összehasonlítható, hogy a képzés színvonala megüti-e a kívánt mértéket. Ezzel szemben, az, hogy szükség van-e egyáltalán valamilyen képzésre, szubjektív kérdés. Viszont a költést és a teljesítést (pl. óraszám) egyszerű adminisztrálni.

Így amikor a vezetőség úgy dönt, hogy szükség van nagyszabású képzésre, akkor elindul egy többlépcsős folyamat. A humán erőforrás igazgató és a beszerzési igazgató megkapja a feladatot. Az utóbbi parancsba adja a beszerzőknek, hogy a legpontosabb paraméterek mentén írják ki a tendert. Ők tanácsot kérnek az oktatási osztálytól, ahol nem mernek dönteni, hanem megkérdik a HR-igazgatót, hogy milyen képzést szerezzenek be.

Az igazgató ideje drága, ezért szól a képző cég illetékesének, hogy tegyen javaslatot, milyen képzés lenne a cég alkalmazottainak a legmegfelelőbb. Ő pedig úgy specifikálja a nehezen körülírható feladatot és dolgozza ki a kiválasztási szempontokat, hogy abból csak a saját cége jöhessen ki győztesen. A HR-es megkapja közreműködése ellenértékét; ami nem feltétlenül pénz, lehet egy trópusi nyaralás vagy más nagy értékű szolgáltatás költségeinek az átvállalása.

Játék a járulékokkal

A második generációs képzési csalások egyes adónemeket vettek célba. 2012-ig, amíg nem változott meg a képzési hozzájárulások rendszere, a vállalatok éves bevételük 1,5 százalékát kötelesek voltak képzési célra járulékként befizetni, ugyanakkor ennek az összegnek a harminchárom százalékával szabadon gazdálkodhattak, amennyiben azt az OKÉV-nál (Országos Közoktatási és Értékelési Vizsgaközpont - szerk.) regisztrált képző cégnél költötték el. Jobb esetben a megrendelő ténylegesen kapott hasznos tudást, rosszabb esetben megtörtént a „papírgyártás”, vagyis a képző cég leadminisztrálta a képzést, a megrendelő fizetett, a döntéshozó és a képző cég vezetője pedig osztozkodott.

A kutatás-fejlesztés területén az innovációs járulék elköltése teremtett papírgyártó cégeket, melyek társasági formájukat tekintve k+f-fel foglalkozó nonprofit kft.-k voltak. Mondvacsinált kutatási témákhoz teremtettek dokumentációt: "jó ollóval rendelkező" egyetemi tanársegédek ütögették a ctrl-c, ctrl-v billentyűket, mázsaszám termelve a papírt, nemegyszer többször is értékesítve ugyanazt a „tudományos munkát”. (Egy külföldi nagyvállalat például most fizeti vissza az adóhivatalnak az ily módon megtartott tetemes összeget – mivel nonprofit partnere annyira innovatív volt, hogy kétszer adta el ugyanazt a papírhalmazt – s ez kiderült egy ellenőrzésnél.)

A képzési és kutatási pénzek elköltése gyakran egy csomagban zajlott: a megrendelő átutalta a pénzt a nonprofit kft.-nek, aki lefölözte a magáét és dokumentálta az "elvégzett kutatást", a többit eljuttatta egy képzéssel foglalkozó céghez, amely cserébe képezte a megrendelő alkalmazottait. A legyártott papír nagy terjedelmű, tudományos értékkel nem bíró dokumentáció volt, amelyről azt feltételezte minden szereplő, hogy senkinek eszébe nem jut majd az illetékes szerveknél leellenőrizni, főleg, hogy legtöbbje bonyolult szakszöveggel, képletekkel, levezetésekkel volt telizsúfolva. A nonprofit kft.-nek azt is ki kellett eszelnie, hogy milyen szolgáltatást kaphat egy képző cégtől a leszámlázott volumenben. De megoldották: például konferenciákat szerveztettek, vagy a megrendelő számára megtartott képzések költségeit a nonprofit kft. címére számláztatták. Mivel a megrendelő a képzést jó minőségben megkapta, ezért a megrendelő sem volt elégedetlen, ugyanakkor rengeteg pénz folyt el a rendszerben "egyéb célra".

Csilingelő uniós pénzek

Mint minden ágazatban, a szabályozás itt is igyekezett lépést tartani a szereplők leleményességével. A rendszerbe iktatott Felnőttképzési Akkreditáló Testületnek (FAT) az volt a küldetése, hogy a cégek akkreditációjával szakszerűvé, törvényessé és transzparenssé tegye a felnőttképzési piac szolgáltatóit. Ez a lépés egyfelől sokat tett azért, hogy az érintettek legalább egyszer szakszerűen végiggondolják képzési programjaikat. Ugyanakkor a szürkeállomány itt is elővarázsolta a szürke dimenziót: néhány hónap elteltével komplett akkreditációs anyagokat lehetett vásárolni néhány százezer forintért…

Egy megtartott képzés

Dudás Szabolcs

A „papírgyártás” igazából akkor vált nagyipari méretűvé, amikor a képzési piacon megjelentek az EU-s pénzek. Soha ilyen mennyiségű forrás nem állt legálisan rendelkezésre, csak képzésre. Ilyen volumenben a játszma már csak akkor működtethető, ha minden szereplő részesedik a haszonból. Beiktatódott tehát a képzők és megrendelők közé egy harmadik kedvezményezett fél is, a képzettek köre. Rájuk azért van szükség, mert az uniós pénzek adminisztrálása nagyon aprólékos, még a buszjegyekkel is el kell számolni. Így nem lehetett megkerülni, hogy a képzettek is kedvezményezettjei legyenek a biznisznek.

Az ország sok pontján élnek munkanélküliek, akiknek bérletük van képzésekre. Ők azok, akik – legtöbbször csak papíron – már a negyedik-ötödik képzésen vesznek részt, elhelyezkedni pedig még akkor sem tudnának, ha valóban megtartanák a tréninget. Ezeken nemcsak újabb szakmát "kapnak", hanem munkahelyi konfliktusok kezelésére szolgáló érzékenyítő képzést vagy például a burn-out (munkahelyi kiégés)-szindróma feldolgozását segítő tréninget is. A képzettek feladata sokszor csak az, hogy aláírják a jelenléti ívet. Cserébe a tanfolyam idejére jövedelempótló támogatást vagy bért, valamint utazási költségtérítést is kapnak, mivel ezek a képzések rendszerint egy közeli városban vannak. Ahhoz, hogy oda eljussanak, a képzetteknek nem is lenne pénzük.

Az uniós támogatásnak csak kisebb része kerül valóban a képzettekhez, a nagyobb rész a képző cég, a megrendelő munkaügyi központ vagy a hátrányos helyzetű munkavállalók képzését támogató alapítvány képviselőinek a zsebébe vándorol. Óvatos és pontos adminisztrációval kicsi a kockázat és nagy a haszon. Persze volt olyan, hogy lebuktak, mert nem figyeltek már arra sem, hogy ne ugyanaz a 30 ember legyen egy időpontban az ország öt pontján továbbképezve. Vagy hogy gyesről visszatért anyukákat ne nehézgépkezelőnek, félanalfabéta harmincas férfiakat pedig ne dadusnak vagy virágkötőnek képezzenek át.

Csak a politika csaphat bele a lecsóba

A képző cég és a képzést megrendelő persze nem csak a képzetteknek járó támogatáson osztozik, hanem a tananyagfejlesztés teljes összegén, valamint a képzőknek kifizetett díjazás jelentős részén is. A tananyagot egyszer kell összerakni, sok esetben elég egy állami szakképző iskola tananyagát átvenni. Ugyanaz a jegyzet tűnik fel ugyanazokkal a helyesírási hibákkal. A kezdők még áttördelik, betűtípust változtatnak, hogy legalább pofára máshogy nézzen ki, de a profik rájönnek, hogy erre nincs szükség, olyan ritka az ellenőrzés és olyan nagy ott a fluktuáció, hogy alig van arra esély, hogy ugyanaz az ellenőr nézze át Kelet- és Nyugat-Magyarországon is a dokumentációt. A képzést tartó oktatók részesedése a legnagyobb költség, de a hivatalos óradíjuk olyan magas, hogy valójában a feléért is megcsinálják. Ők ráadásul még le is tanítják az óráik egy részét, hogy  legyen mit felmutatni akkor, ha a támogatást folyósító hivatal PR-kampányába bekerül a képző cég példaértékű mintaprojektje.

Az uniós beszerzéséknél nem árt, ha kéznél van egy lojális közbeszerzési szakértő, aki úgy specifikálja a kiírás tartalmát, hogy azt csakis egyetlen cég nyerhesse meg – ez az, aki a megrendelőnek legjobban tejel, a legprofibban adminisztrál, így a legkockázatmentesebb üzletmenetet biztosítja. Előfordul, hogy mégis homokszem kerül a gépezetbe. Mégpedig akkor, ha a megrendelő munkaügyi központ vagy alapítvány érintettjeit egy politikai szerpepő megzsarolja, és újrarajzolja az elosztási arányokat vagy másik beszállítót nevez meg. Összességében pedig a piramis legalsó szintjén lévő szereplőknek alig marad valami, mire lecsorog a támogatás. Pedig elvben ők alkotnák a támogatás célcsoportját.