Az államháztartás adóssága a rendszerváltáskor a GDP 73 százalékát tette ki, ami eleve igen magas szintet jelentett. A következő, első szakaszban 1989 végétől 1994 végéig emelkedő tendencia érvényesült: az adósság 90 százalékra nőtt. A gazdasági visszaesés és a költségvetési alkalmazkodás késlekedése, továbbá a bankkonszolidáció és a forint leértékelődése az adósságot kritikus szintre tornászta fel – olvasható a GKI most közzétett elemzésében.

Az államadósság csökkentése szempontjából az „aranykor” a második szakaszt végig meghatározó Bokros-csomaggal kezdődő 1995-2001-es időszak volt. Az intézkedések hatására 2001 végére 52 százalékra esett az adósság mértéke, de 1997 végén is már csak 62 százalék volt. A magas infláció dinamikus gazdasági növekedéssel párosult, és ehhez viszonyítva kézben tartották az államháztartás hiányát. A privatizációs bevételek felhasználása is segítette az adósságcsökkentést.

A harmadik szakaszban, 2001 vége és 2007 vége között az adósság folyamatosan emelkedett, s 2007 végére elérte a GDP 66 százalékát. (Ez azonban erőteljesebben két hullámban, 2002-ben és 2005-2006-ban következett be.) Ilyen módon végbement a korábbi államadósság-csökkenés több mint az egyharmadának a „visszanövése”. Az államháztartási hiány ebben az időszakban volt a legmagasabb, ami a mérsékelt infláció miatt a korábbiaknál sokkal lassabb folyó áras GDP-emelkedéssel párosult.

Az államháztartási hiánynak a 2000. évihez viszonyított, 2002-2007. évi átlagos GDP-arányának növekedésében statisztikailag a kiadások emelkedése játszotta a fő szerepet (+3,2 százalékpont) és ehhez képest az adócentralizáció csökkenése (-1 százalékpont) csak másodlagos volt.

Az államháztartási egyensúly e szakaszban bekövetkezett romlását nagyrészt az eladósodás növekedése finanszírozta. A többlet-eladósodással bevont, az államháztartáson keresztül beáramló források útja különösen a társadalmi juttatásokban részesülő háztartásokhoz (mindenekelőtt a nyugdíjasokhoz), a közszférában foglalkoztatottakhoz, az úthálózat építéséhez, a gázár- és lakástámogatások kedvezményezettjeihez, valamint adócsökkentések formájában az adófizetők széles köréhez vezetett, de az önkormányzatoknál is érzékelhető mértékű kölcsönfelhasználás történt.

A negyedik szakaszban, 2007 végétől 2010 végéig az adósságráta 80 százalékra emelkedett. Ez alapvetően a világgazdasági válság következménye: a GDP emiatt bekövetkezett visszaesése, a lehívott, de fel nem használt IMF-EU-hitelekből képzett finanszírozási tartalékok növekedése és az árfolyamveszteség. Ebben az időszakban is folytatódott az önkormányzatok erősödő eladósodása.

A négy adósságalakulási szakasz legfontosabb számszerű jellemzőit összefoglalóan az alábbi táblázat tartalmazza:

Az államadósság fontosságára nézve is meghatározó, hogy a nálunk képződő hazai megtakarítási szint tradicionálisan alacsony, messze nem elégséges a hazai pénzügyi rendszer forrásigényének kielégítésére. Ezért az államadósság finanszírozásához, továbbá a lakossági és a vállalati hitelezéshez is jelentős arányban külföldi megtakarítások bevonására volt és van szükség. Kifejezetten az államadósságot nézve jelenleg annak mintegy 43 százaléka áll fent devizában, de a külföldi befektetők forintban is vásároltak állampapírokat. Így végső soron a magyar államadóság 57 százalékát jelenleg a külföld finanszírozza, ami korlátozza a gazdaságpolitika mozgásterét, a külföldi befektetők „véleménye” – ami vételben vagy eladásban nyilvánul meg – nem hagyható figyelmen kívül a pénzügyi politika alakításánál.

Az államadósság Magyarország esetében elsősorban azért volt mindig is különösen érzékeny kérdés, mert összefügg az ország külső adósságával és finanszírozásával. Az ország összes külső devizaadósága 2009 végén (tulajdonosi részesedések nélkül) a GDP 96 százalékát tette ki, ebből az államháztartás és az MNB együttes bruttó adóssága pedig a GDP 39 százalékát jelentette.

A kilencvenes évek második feléig az államadósság lényegében az MNB-vel szemben állt fenn, a kincstár létrehozásával és az MNB államháztartás nevében felvett hiteleinek áttelepítésével ekkor létrejött az önálló államadósság-kezelés. Az EU szabályrendszeréhez igazodva nálunk is piaci adósságfinanszírozásra tértünk át, az MNB az áttérés óta már nem finanszírozhatja az államadósságot. Mindennek a következményeként szétvált a külső finanszírozás és az államadósság-finanszírozás problémája, igaz, a kettő között szoros kölcsönhatás maradt fenn.

A kormányzati szektor ESA kiadásai, 2000-2007 (közgazdasági osztályozás szerint, a GDP százalékában)

GKI

Önmagában a 80 százalékos adósságszint nem kiugróan magas az EU-n belül, 2010-ben ekkora az EU átlaga is (igaz, a régiónkban lévő országok átlaga lényegesen alacsonyabb.) A gond inkább ennek a többségében külföldi finanszírozásából, illetve (mint számos más tagországnál is) a fenntarthatóság körüli bizonytalanságból fakad.

A hitelezők, a pénzpiacok véleményalkotása lényegében megegyezik az Európai Bizottság (az IMF) és a hitelminősítők megközelítésével. Fenntartható államháztartási pályát szeretnének látni, ami a GDP arányában (egyszeri intézkedések nélkül is) tartósan csökkenő államadósságot teremt. A 3 százalék alatti folyó hiány 3 százalék körüli növekedés mellett képes egy ilyen pálya megrajzolására.

Mindez összefügg az államadósság-mutató másik fontos szerepével: az erre nézve érvényes kritérium (a GDP 60 százaléka alatti szint, vagy ehhez történő tartós közeledés) az euró bevezetésének egyik feltételét jelenti. A kicsi és nyitott magyar gazdaságnak stratégiai érdeke, hogy minél előbb az euróövezet részévé váljon, így az adósság alakulása ebből a szempontból is lényeges.

Az adósság csökkentése a külvilágtól függetlenül is fontos. A túlzottan magas adósság túlzott terheket rak a következő generációkra, akiknek a következő évtizedekben amúgy is szembesülniük kell az elöregedő társadalomból, a növekvő nyugdí-j, szociális és egészségügyi kiadásokból fakadó problémákkal.

Ugyanakkor az adósságállomány fenntartásának folyamatos költségvetési terhét nem kizárólag az adósság GDP-arányos nagysága, hanem sokkal inkább a finanszírozó hitelek átlagos futamideje és kamatszintje dönti el. Egy eurózónában lévő EU-tagország extrém helyzetektől eltekintve jóval hosszabb lejáratot és alacsonyabb kamatszintet tud elérni, mint jelenleg Magyarország (de számottevő különbség még erős kiigazító csomag és ennek kedvező piaci fogadtatása esetén is bizonyosan fennmarad).

Az adósságprobléma kezelésének ezért hatékony módszere lenne az eurózóna csatlakozási feltételeinek mielőbbi teljesítése és a csatlakozás is. Kár, hogy ez a lépés a gazdaságpolitika alakítóinak szándékaiban mostanában egyre távolabbra tolódik – olvasható a GKI elemzésében.