Szomorú beismerésre kényszerült a múlt csütörtökön az észt kormány. A tíz új uniós tagállam közül az euró bevezetését - Szlovéniával együtt - eredetileg elsőként, jövő januártól tervező balti állam

HVG

kormányfője, Andrus Ansip váratlanul bejelentette: egy évvel későbbre, 2008 januárjára halasztják a nemzeti valuta, a korona cseréjét a közös európai pénzre. A tallinni jegybank, valamint számos észt és külföldi elemző által már hónapokkal korábban megjósolt lépést a kormányfő a várt 3,6 százaléknál magasabb - az eurózóna átlagának közel a kétszeresére rúgó -, 4 százalékot meghaladó inflációval indokolta. Az észt gazdaság a többi mutató, így a költségvetés, az államadósság és a kamatszint tekintetében már jó ideje megfelel a maastrichti kritériumoknak. A bejelentés időzítése aligha volt véletlen: az EU május közepén hozza nyilvánosságra értékelését az euró bevezetését eredetileg 2007-re tervező három új tagállam - Szlovénia, Észtország és Litvánia - áttérésre való felkészültségéről.

Az infláción áll vagy bukik a két másik balti állam esetében is az euró bevezetése. A feltétel teljesítéséhez Litvánia igen közel áll ugyan, Joaquín Almunia, az unió pénzügyi biztosa nemrég mégis arra szólította fel Vilniust, hogy ne kérje az EU állásfoglalását a pénzcseréről, mert az infláció felgyorsulásának veszélye miatt minden bizonnyal elutasításban részesülne. Lettország, a legkisebb balti állam - amely az unió legmagasabb inflációjával birkózik - csak két év múlva tervezi az euróra való áttérést, ám gazdasági elemzők egybehangzó véleménye szerint Riga is további legalább egy év késedelmet szenved.

A magas infláció mindhárom ország esetében a gazdaság túlfűtöttségéből fakad. Dinamikus növekedésük irigylésre méltó, különösen az évek óta a lassulással szembesülni kénytelen régi uniós tagállamok körében. Az ezredforduló óta nem akadt olyan esztendő, hogy a baltiak növekedési üteme ne haladta volna meg a 6 százalékot. Eközben jegybankjaik időről időre felhívták a figyelmet a túlpörgésből adódó inflációs veszélyre, ám sehol nem próbálták kamatemeléssel, a hitelek drágítása révén egészséges mederbe terelni az elsősorban a belső fogyasztás, valamint az építkezési boom, illetve a szolgálgatási szektor, kisebb részben pedig az export által generált gazdasági növekedést.

A jegybankok visszafogottságát az indokolta, hogy egyik ország sem küszködik - a kelet-közép-európai térségre egyébként jellemző - ikerdeficittel. Bár a folyó fizetési mérleg hiánya viszonylag magas, a költségvetési deficit és az államadósság alacsony. A tartósan fegyelmezett pénzpolitika nyomán Észtország öt éve költségvetési többlettel zár, Lettországban és Litvániában pedig a hiány a maastrichti kritériumoknak megfelelően a hazai össztermék (GDP) 3 százaléka alatt marad. A siker gyökerei a kilencvenes évek elejére nyúlnak vissza, amikor az önálló nemzeti valuta bevezetésekor létrehozták a szigorú monetáris politikát kikényszerítő valutatanácsot, megteremtve ezzel a pénzügyi stabilizáció kereteit, és gátat szabva a nyakló nélküli állami költekezésnek.

Könnyebbséget jelentett a baltiaknak, hogy függetlenné válásukkor nem örököltek külföldi adósságot, Moszkva azt teljes egészében magára vállalta. Sokkhatásként érte mégis őket, amikor Oroszország egyik napról a másikra világpiaci áron kezdte számolni a nyersanyagokat, elsősorban a kőolajat és a gázt. Külkereskedelmi kapcsolataikban Oroszország részesedése néhány év alatt 20 százalékra zsugorodott, helyét az uniós piacok vették át.

A pénzügyi stabilizációban Észtország volt a minta, ahol a függetlenség elnyerésével elsőként hatalomra került, reformszemléletű közgazdászokból álló kormány radikálisan átalakította a gazdaságot. Nyomban felszabadították az árakat, bezárták a veszteséges állami iparvállalatokat, nagyarányú privatizációba kezdtek, nem korlátozták a külföldi - a földrajzi közelségből adódóan elsősorban skandináv - tőkét, sőt még a külföldiek földvásárlását is lehetővé tették. Az árliberalizáció nyomán elszabadult hiperinflációt a valutatanács segítségével letörték, és a pénzügyi stabilizáció lehetővé tette a növekedés megindulását, a valutatartalékok feltöltődését, a költségvetési hiány apadását. A Nyugat szemében elismerést kiváltó példát előbb Lettország, majd Litvánia is követte. Fejlődésük lendülete a bankrendszer rendbetételét követően az 1998-as orosz pénzügyi válság idején is csak átmenetileg tört meg.

Nem sokat halasztgatták az adórendszer reformját: az indulástól kezdve mindhárom ország átlátható, egyszerű modellt valósított meg, bevezetve egyebek között az egykulcsos személyi jövedelemadót. Karcsúsították az államigazgatást is, Észtországban például az internet megjelenésével általánossá vált az elektronikus ügyintézés (lásd Tanulságos kelet-európai reformprogramok című cikkünket a 70. oldalon).

Árnyoldalai is vannak persze a balti csodának. A valutatanács révén a rögzített árfolyamnak kezdetben jótékony hatása volt, de a nemzeti valuták felértékelődése letörte a versenyképességét, és nagyban hozzájárult a folyó fizetési mérleg máig igen magas hiányához. Mindhárom ország közel egy évtizede a hazai össztermék (GDP) 8-10 százalékára rúgó deficittel küszködik, ám azzal nyugtatgatják magukat, hogy a külfölditőke-befektetések ezt ellensúlyozzák. Nem találtak ugyanakkor gyógyírt a rendkívül magas munkanélküliségre: az állástalanok arányát csak egy-két éve sikerült 10 százalék alá szorítani.

A három balti fővárosban azért továbbra is készpénznek veszik, hogy - a 2007. januártól az eurót biztosan bevezető Szlovéniát követve - állampolgáraik az új tagok között elsőkként fizethetnek majd az uniós pénzzel, és ennek érdekében meg is tettek minden technikai előkészületet. A nemzeti valuta mellett jó ideje szinte második fizetőeszközként van jelen az euró, már most mindenki abban számol, és bárhol lehet vele fizetni, jóllehet az árakat majd csak júliustól tüntetik fel euróban is. Készek az új pénzérmék tervei: Észtország és Litvánia minden euróérmén azonos, Lettország viszont három különböző nemzeti szimbólumot kíván szerepeltetni.

TÁLAS ANDREA