1989, a demokratikus átmenet a magyar történettudomány számára két nagyon jelentős változást hozott – hangsúlyozza Rainer János történész, egyetemi tanár. Felgyorsított korábban már létező folyamatokat – a professzionalizálódást, az átideologizáltság fokozatos megszűnését, a nyugati tudományossághoz kapcsolódást –, emellett módszertani és tematikai szempontból is új tereket és távlatokat nyitott. A korszakban zajlott a történészek körében világszerte levéltári forradalomként megnevezett folyamat: szabaddá váltak a 20. század történetére vonatkozó források – köztük az állampárt vezető testületeinek iratai, később a titkosszolgálati iratok – nem csak Magyarországon, de a Szovjetunióban is. Sőt ebben az időben kezdtek megjelenni az amerikai külpolitika hidegháborúra vonatkozó legfontosabb iratai. A történészek számára ez óriási változás volt

„A korábban jóérzésű és óvatosabb emberek által messziről elkerült jelenkor-történeti témák egy csapásra népszerűek lettek, megteltek a levéltárak kutatótermei”

– meséli Rainer.

Ami a levéltári forradalomból némiképp kimaradt, az a gazdaságtörténet számára fontos iratok – pedig a térségben a szovjet típusú gazdasági berendezkedésről a kapitalizmusra való át- vagy visszatérés igen jelentős fordulat volt – hangsúlyozza. Ám 1989 nagy témája a politika volt: hogyan is működtek valójában ezek a szovjet típusú rendszerek, milyen viták folytak a politbürókban, hogyan jelent meg Moszkva árnyéka vagy nagyon valóságos keze a különböző döntéshozatali processzusokban, például a nagy válságok, forradalmak, társadalmi mozgalmak, felkelések vagy akár a hidegháborús válságok idején, kezdve a berlini légihídtól a kubai rakétaválság és tovább.

• ’56 újraértelmezése

A hidegháborús korszak legfontosabb – nemzetközi szempontból is kiemelkedő jelentőségű – magyar eseménye az 1956-os forradalom volt. Ennek hivatalos értelmezését lényegében a rendszerváltásig meghatározta az MSZMP Központi Bizottságának 1956. decemberi határozata, amely szerint októberben ellenforradalom történt, azt pedig négy tényező idézte elő.

Egy pártkongresszusi összefoglaló szerint: „a Magyar Dolgozók Pártja régi, szektás vezetőinek hibái, a Nagy Imre-féle revizionista csoport áruló tevékenysége, a belső burzsoá ellenforradalmi erők és döntően a nemzetközi imperializmus aknamunkája”. Ez a zsolozsma a társadalom többségének nem volt meggyőző, de 1989-ig a történettudomány nem kínálhatott más mester-narratívát, sőt a hétköznapi emberek, családok históriái is jórészt kibeszéletlenek voltak.

Érdekes adalék – tudható Ripp Zoltán Rendszerváltás Magyarországon című könyvéből – hogy Kádár János lelki összeroppanásáról tanúskodó beszédét a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottság ülésén, áprilisban, éppen aznap mondta el, amikor a Budapesti Reformkör Nagy Imre és társainak jogi és erkölcsi rehabilitációjának szükségességéről szóló álláspontja nyilvánossá került. Júliusban pedig aznap halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróságon kihirdették a döntést, amely a korábbi ítéleteket hatályon kívül helyezve, bűncselekmény hiányában fölmentette a Nagy Imre-per vádlottjait. Kádár ettől még sokak szemében népszerű maradt: temetését megelőzően a Központi Bizottság székházaként szolgáló „Fehér Ház” előcsarnokában ravatalozták fel, a Duna-parton kígyózó sor az Országház épületét is körbefonta.

• Horthy lassú rehabilitációja

A magyar történelem nagy korszakait idéző temetésből két másik is lehetővé vált az 1989-es átalakulás eredményeként, az egyik az 1956-os forradalomhoz, a másik a Horthy-korszak újraértékelésének folyamatához kapcsolódott. De míg Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésével 1956 szinte egy csapásra nemzeti forradalomként és szabadságharcként rekonstruálódott újra, addig Horthy Miklós kenderesi újratemetése 1993 szeptemberében egy lassúbb, máig tartó rehabilitálási folyamat része volt.

„Természetes dolognak tartottam, hogy Horthy Miklós oda kerülhet, ahova a család egyébként is temette volna, ha nincs a világháború – mondja Ungváry Krisztián történész, aki 23 éves volt akkor. – Azt már nem egészen tartottam természetesnek, hogy mindehhez milyen politikai asszisztencia társult, de azt gondoltam, hogy ez is az érintettek magánügye”. A temetésen számos kormánytag és vezető politikus részt vett, köztük Boross Péter, Für Lajos, Surján László, Balsai István, Kádár Béla, Nagy Ferenc József, Szabó Tamás, továbbá Torgyán József, Kónya Imre, Csurka István és Vörös Vince, valamint Antall József felesége és fia is. „Az sokkal inkább probléma volt – mondja Ungváry –, amikor az általam is ismert és nagyra becsült Kéri Kálmán, aki az Országgyűlés korelnöke is volt és a Horthy korban vezérkari ezredesként is szolgált, nagyon egyoldalú interpretációját adta a magyar parlamentben annak, hogy a Magyar Honvédség 1944-ben csak a hazáját védte. Ez ennél egy kicsit komplikáltabb történet. Ráadásul  a miniszterelnök, Antall József is beleszállt a történetbe amennyiben előszeretettel ismételgette azt a fekete-fehér történelemképet, amiben a magyarok áldozatok, mások pedig tettesek”.

• Történelemhamisítás 30 évvel később

A történész azonban némiképp megértő azokkal, akiknek az életét megnyomorította az államszocialista rendszer. „Kéri Kálmán három évet ült Recsken, Antal Józsefre besúgók tucatjait állították, tehát nem csoda, hogy nem tudtak kellő távolságtartással nyilatkozni. Az viszont, hogy 30 évvel a rendszerváltás után a helyzet ma sokkal rosszabb, mint akkor volt, az szerintem nem normális. Ma dilettánsok, történelemhamisítók, sarlatánok olyan elképesztő hagymázas őrültségeket tudnak előadni, ami akkor a legvadabb fantáziámban nem merült volna fel. Az meg különösen nem, hogy az érintettek masszív állami támogatást is kapnak ehhez a tevékenységükhöz.”

A szabadság ára: a rendszerváltás és a hétköznapok - Drótvágó sorozat 5. rész

1989 nem csak a politika és gazdaság alapvető átalakulását hozta el, hanem az emberek életmódját is közelítette némiképp a nyugaton ismert mintákhoz. Az irány széttartó volt: a középosztály számára a világ szabaddá és egyre sokszínűbbé vált, hirtelen felemelkedett egy sajátos kultúrát hozó új vállalkozóréteg, eközben azonban tömegek kerültek kilátástalan helyzetbe.

Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése nem is annyira a forradalom, mint inkább a Kádár-korszak megítéléséhez kapcsolódott. „1989. június 16-a tulajdonképpen nem 1956-ot, hanem az 1956 utáni időket mesélte el a mártírok ravatalánál a kivégzettek névsorának felolvasásával – mondja Rainer. A Kádár korszakban történt megtolás történetei a magyar sérelem több évszázados elbeszélésébe ágyazódtak bele, illetve a magyar magányéba, szélsőségesebb változatban az elárultságéba. Eszerint Magyarország – mint annyiszor már a történelem során – a saját érdekében, de magasztos eszmék (a kereszténység, a demokrácia, a szabadság) védelmében ontotta vérét, ám magára hagyatva bukott el mindannyiszor”. Pedig lehetett volna másféle narratívát is konstruálni: olyat, ahol a hangsúly a különféle ellenzéki mozgalmak forradalom előtt-alatti küzdelmére, majd az 1970-es évek utolsó harmadától a rendszerváltásba torkolló erőfeszítéseire helyezték volna a hangsúlyt. Erre azonban Rainer szerint sem Antall József (akinek jobban megfelelt a sötétségben fellobbanó majd kihunyó fáklyafény mitikus és tragikus képe), sem a magyar társadalom többsége nem volt fogékony.

Kádár-rezsim: elnyomás, ennivaló és erkölcsrombolás

Ma két évtizede fejezte be földi pályafutását a Kádár-rezsim névadója, de még sokáig várhatunk, mire megrajzolhatjuk hiteles történelmi portréját. Szabadszájú vélemények persze most is akadnak, csokorba gyűjtöttünk néhányat belőlük, már csak a túl sok nosztalgiával a múltba révedők kijózanítása érdekében is.

• Elmaradt szobordöntések

Miképp szerte a régióban, a magyar rendszerváltás is az államszocialista rendszer által elhelyezett köztéri szobrok eltávolításával kapcsolódott össze. Összefüggésben a rendszerváltás fokozatos, békés és alkotmányos jellegével, ez alkalommal hiányzott a szobrok elleni szimbolikus erőszak, amelynek egyik ősképe volt az 56-os forradalom első napján a Dózsa György úti Sztálin-szobor ledöntése. Ehelyett több mint 40 köztéri műalkotás – köztük az egykori Sztálin szobor közelében felhúzott márvány obeliszk előtt álló Lenin, illetve a Berény Róbert hadba hívó plakátja által ihletett Tanácsköztársaság-emlékmű, több a szovjet felszabadítóknak köszönetet mondó alkotás, továbbá a Budapest határában magasodó Osztyapenkó, illetve Steinmetz kapitány alakjai – egy 1993-ban létrehozott emlékparkban kaptak helyet.

„Paradoxon, hogy az elbontott szobrok egyszerre egy antidemokratikus társadalmi rendszer emlékei, ugyanakkor történelmünk darabjai; paradoxon, hogy hatalmi jelképek, ugyanakkor műalkotások; s végül paradoxon, mert annak ellenére, hogy telepítésük egyértelműen propagandacélt szolgált, az újratelepítésüknél mégis fontosnak tartottam messze elkerülni – a sokak által kézenfekvőnek gondolt – ellenpropagandisztikus megközelítést, az ugyanis a diktatúra gondolkodásmódjának a folytatása lett volna” – nyilatkozta Eleőd Ákos építész, a Memento Park koncepciójának megalkotója.

Rainer János – miközben a szoborpark ötletét helyesnek tartja – úgy véli, a tisztogatási folyamat így is kissé túlment az elfogadható határon, és groteszkbe fordult. Ennek jeleként látja, hogy akadémiai bizottságok alakultak az utcanevek felülvizsgálatára (például, hogy az ifjúmunkás szó nem terhelt-e a diktatúra emlékével), illetve a Nagy Imre szobor elmozdítását a Vértanúk teréről, amely „azt a veszélyt idézi fel, hogy ad hoc emlékezetpolitikai intenciók mentén bármilyen közteret bármikor átrendezhet egy kellően elszánt hatalom, nem tisztelve az elődeinek szándékát és emlékező rituáléját”.

Kolumbuszra is Osztapenko sorsa vár? Külföldön dicsérik a budai Memento Parkot

Mára elfeledett szobordöntésekkel és -rongálásokkal kezdődött idehaza az a társadalmi vita, amelynek végén a szocializmus köztéri relikviáit egy megszégyenítéstől mentes emlékparkban helyezték el.

• Az MSZMP-utódpárt felejtett volna

A politika azonban kétségkívül rátenyerelt a történelmi emlékezetre. 1989 után a szocialisták voltak a legóvatosabbak e téren. Rainer János felidézi Horn Gyulát, aki az 1994-es választási győzelem éjjelén az állami televízió riporterének kérdésére, hogy vajon nem gondolja-e, hogy valamit kellene mondania a közelmúltról (benne a saját közelmúltjáról), csupán intett egyet a kezével, és annyit vetett oda foghegyről: hagyjuk a múltat. Egyetlen nem túlságosan meggyőző és semmiképpen sem hatásos kísérletet történt csak arra, hogy a Magyar Szocialista Párt jelezze viszonyát a közelmúlthoz – mondja Rainer –, amikor Gyurcsány Ferenc kormányfőként azt találta mondani, hogy nézete szerint a szocialistáknak választani kellene Kádár János és Nagy Imre között. De ez a felvetés nagy felzúdulást keltett, volt, aki az ötletet a pártra nézve életveszélyesnek ítélte, úgyhogy az ügy végül hamvába holt.

• Az emlékezetpolitika szimbolikus eredményei

Volt viszont emlékezetpolitikai elképzelése a két nagy rendszerváltó pártnak. A Magyar Demokrata Fórum csomagja az ezeréves magyar állam kontinuitását állította a középpontba, állami jelképnek a koronás történelmi címert, legfőbb állami ünnepnek pedig augusztus huszadikát, Szent István napját javasolta. A Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) ezzel szemben a közelmúlt demokráciáért való küzdelmeiből próbálta levezetni a kívánatos emlékezetpolitikát, aminek szimbolikus kifejeződése volt a javaslatuk az 1956-ban pillanatok alatt elterjedt Kossuth-címerre, illetve az október 23-ai állami és nemzeti ünnepre.

Az MDF-féle változat, az ezeréves magyar állam viszontagságos története jól illeszkedett a kollektív emlékezet általános beállítottságához, így az elmúlt 30 évben ez maradt a porondon. „Akárhány konzervatív vagy nemzeti konzervatív politikai erő lépett fel a későbbiekben, vált fontos vagy éppen fő szereplővé a magyar politikai életben – a kisgazdapárttól a Fidesz különböző korszakain át – ezt mind átvette, és különböző hangsúlyokkal látta el – magyarázza Rainer János. Az, hogy az alapképlethez milyen ellenségkép vagy emlékezetpolitikával argumentált jövőkép társul, azt már a pillanatnyi helyzet döntötte el: volt antikommunista korszak, és jelenleg, ennek elhalványultával az antiliberális korszakát éljük.”

Rendszerváltók30 - Ormos Mária: Utópiák nélkül még mindig a fákon ugrálnánk

Az elismert történészprofesszor, akadémikus a rendszerváltást megelőzően és kis ideig utána kipróbálta magát politikusként is. A HVG épp ekkoriban, az MSZP megalakulásakor, 1989 októberében készített vele portréinterjút. Ezt közöljük most újra, változtatás nélkül. /// Sorozatunk a modern Magyarország meghatározó évének meghatározó szereplőiről szól.

Rainer János szerint az SZDSZ-féle javaslat összhangban állt azzal, hogy – mint az Bozóki András politológus tavaly megjelent, Gördülő rendszerváltás című könyvéből kiolvasható – a liberális párt elődjének tekinthető demokratikus ellenzék történelmi horizontja lényegében csak 1945-tel kezdődött, a korábbi időszakokról nemigen volt különösebb mondanivalójuk. Ennek azonban némileg ellentmond az, hogy az SZDSZ 1989-ben megjelent kiadványa, A rendszerváltás programja az Elvi nyilatkozat című részben egyebek mellett hivatkozik a reformkorra (Széchenyire és Kossuthra), az európai és magyar liberalizmusra (Eötvös Józsefre), a polgári radikalizmusra (Jászi Oszkárra), az európai és magyar szociáldemokráciára (Kéthly Annára), illetve a népi mozgalomra (Bibó Istvánra és Szabó Zoltánra). Összefoglalójában pedig a magyar szabadelvű hagyomány feltámasztását hirdeti, amellyel Magyarország a „Trianon után érthetően hatásos jobb- és baloldali totalitárius kísértésektől” megszabadulva végre igazi európai hagyományához térhetne vissza. Ez utóbbi gondolatsor – Horthy és Kádár, Szálasi és Rákosi egyidejű elutasításával – megfelelő alternatívája lehetne annak a 2011-es alaptörvényben szereplő történelemfelfogásnak, ami az 1944-1990 közötti időszakot kívánja zárójelbe tenni.

• A baloldali vs. antiliberális értelmezés összeütközése