Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
David Gogginst soha nem szűnik meg lenyűgözni a test és az elme. Nem azért teszi ki magát emberfeletti sportteljesítményinek, mert mazochista lenne, vagy nem venne tudomást a fájdalomról és észszerűtlen kockázatokat vállalna. A fegyelemmel, amellyel ezeket az emberfelettinek tűnő kihívásokat teljesíti, saját magán és a traumáin keres fogást. Ez a – saját szavaival – anyaszomorító ötvenes férfi úgy képes inspirálni, hogy közben teljesen lecsupaszítja a lelkét, már csak ezért is könnyű a hatása alá kerülni.
David Goggins távolról nézve őrültnek tűnik. De ha kicsit közelebb megyünk hozzá, lesz benne rendszer. Ha pedig a múltba is visszamegyünk vele, az okok és összefüggések szédítő hálójában fogjuk találni magunkat. A hatása alól pedig nehezen vonja ki magát az immár két könyvének az olvasója.
A nemrég megjelent második könyve, a Nincs megállás – a cím a szó legszorosabb értelmében összefoglalja ennek a hamarosan 50 éves embernek az életét jelenleg: ő tényleg nem tud leállni –, ezúttal is katonai parancsadással üti meg az alaphangot, amelyben egyéni küldetéssel bízza meg az olvasót. A formátum nem véletlen, hiszen az életrajza szerint David Goggins nyugállományú Navy SEAL beavatkozó és az amerikai fegyveres erők egyetlen olyan tagja, aki elvégezte a SEAL kiképzését, az Egyesült Államok szárazföldi hadseregének Ranger Iskoláját, valamint a Légierő Harcászati Légiirányító Tanfolyamát is. A végzettséghalmozás mellett kihíváshalmozó is, több mint hetven ultramaratonon, triatlonon és ultratriatlonon vett részt, és 17 óra alatt 4030 húzódzkodást végrehajtva Guinness-rekordot ért el. Vagyis
David Goggins olyan ember, aki kiérdemelte az emberfeletti jelzőt.
A korábbi memoárjából, a Nincs hatalmad felettem című könyvéből kivirágzó újabb kötet a felütés ellenére sem katonai tananyag, és Goggins rögtön az elején világossá teszi azt is, hogy önsegítő könyv sem. Sokkal inkább élettapasztalatok gyűjteménye egy olyan életből, amely szinte minden irányból a kudarc pályájára volt állítva. Mondjuk úgy, hogy Goggins jele az óvodában a vesztes volt. Ahogy érzékletesen írja: „A terror kellős közepébe születtem.”
Goggins a gyerekbántalmazás, az elhanyagolás, a betegségek és a rasszista gúnyolódások traumaerdejében próbálta meg átverekedni magát, a Nincs hatalmad felettem című könyvében egy olyan gyerekkort rajzol fel, amely egy életre munkát adna a pszichológusoknak. A felnőtt élete lényegében annak a története, hogy hogyan húzta ki saját magát abból a gödörből, amelyet a körülményei ástak neki.
A módszere pedig a saját magával szembeni, ellentmondást nem tűrő fegyelem, amelynek megfogalmazza a logikáját is: „Úgy érezzük, a szomorú történeteink feljogosítanak bennünket arra, hogy elnézően bánjunk magunkkal. Felmentést és igazolást kínálnak hozzá, hogy lusta, határozatlan és gyenge nyomoroncok maradjunk, és minél tovább nyűglődünk a fájdalom feldolgozásával, annál nehezebb lesz visszaszerezni az életünket.” Ugyanakkor nem tagadja meg azt sem, hogy egyes áldozatok számára a trauma annyira pusztító, hogy „gyökerestől tépődnek ki”, és a jellemük alapvető aspektusai is porrá zúzódnak. A hozzáállásának az egyik fontos eleme, hogy miközben a saját fájdalmát igyekszik értelmes, sőt rendkívüli életté alakítani, elismeri mások traumáját, és azt, hogy számukra a megküzdés sokszor lehetetlen.
Goggins hitelességének az egyik legerősebb mércéje az, ahogyan önmaga régi „jellemhibás” verziójával szembenéz. „Beszari voltam, egy hazug, kövér és lusta puhapöcs, és komoly depresszióval küzdöttem” – írja szenvtelenül. Ez a kép olyan hajtóerőt képvisel, amely a mai napig ott van a tetteiben és a döntéseiben. Meggyőződése szerint élete első 24 évét a saját elméje rabjaként élte le, azóta pedig a kőkemény önfegyelem (bizonyos fénytörésben: önkínzás) eszközével folyamatosan azon dolgozik, hogy ez ne forduljon elő ismét. „Nos, én vagyok az élő bizonyíték, hogy a fegyelem lehetővé teszi az újjászületést, hogy ez az egyetlen dolog, ami felülírhatja a DNS-ünket” – írja a hitvallásáról, majd egy költői képpel nyomatékosítja: „
Ha a fegyelem lesz az eszközünk, az életünk műalkotássá válik.
Goggins teljesítményeinek a listája nemcsak tiszteletet parancsol, az olvasó valószínűleg hajlamos lesz rögtön távolságot is tartani attól az erőfeszítéstől, amelyet ez az ember a céljai elérése érdekében felvállalt, egész egyszerűen azért, mert minden, amit csinált lehetetlen őrültségnek tűnik. Feltehetően a szerzői szándékkal is szembemenne az az értelmezés, hogy másnak is 13 héttel egy komoly lábműtét után kellene végigkerékpároznia 715 kilométert. A lehetetlen teljesítmények láncolatát nem is azért tárja az olvasók elé, hogy leutánozzák, hanem egyfajta tanmeseként, bizonyítékként, hogy a lehetetlen nem létezik. Ebben a minőségükben pedig nagyon is működnek, az ember egész egyszerűen annyit ámul David Goggins teljesítményén és eltökéltségén, hogy óhatatlanul is felfedez és mozgósít magában valamiféle elhatározást, elmozdulást abba az irányba, hogy kezébe vegye a sorsát.
Goggins azt próbálja meg megértetni, hogy az általa elért céloknak semmi köze nincs a képességekhez, az, amit tett és tesz még mindig (érdemes végigpörgetni az Instagram-oldalát) sokkal inkább egy mentális gyakorlat, amely képes az utolsó utáni cseppig is hasznosítani az emberben lévő tartalékokat, erőt és energiát – amelyeket a többségünk nem hogy nem használ ki, de még a tudatában sincs. Ezért is nevezi a könyvét kiképzőtábornak az elme számára.
Kétségtelenül motiváló hozzáállása mögött felsejlik az is, hogy a belső démonokkal folytatott harcnak soha nincs vége, és miközben az újabb, a fizikai és mentális határokat kitoló célokat kergeti, mindig keresve egy újabb, lehetetlennek tűnő kihívást, amellyel próbára teheti a testét és az elméjét, az lehet az érzésünk, hogy ez nemcsak a fegyelemről és az eltökéltségről szól, hanem a felszín alatt még mindig kísértő múlttal való birkózásról is.
Goggins véget nem érő terápiája az önsajnálatot nem ismerő fizikai fájdalom, amelyen úrrá lehet.
Ezt a belső munkát egy választásra vezeti vissza: csak és kizárólag az a fenegyerek akar lenni, aki szinte semmilyen körülmények között nem hajlandó feladni, és ehhez eszközként hasznosítja az elutasítást, a fájdalmat és a kudarcot.
A Nincs megállás, ahogy az előző könyve is, leginkább azért működik, mert Goggins ért a motiváláshoz, a fenékbe rúgáshoz, itt nincs mellébeszélés, céltalan magamutogatás, irritáló észosztás. Egyfajta iránytű egy olyan embertől, aki tényleg megjárta a poklot, de nem adta meg magát az ördögnek. Ez a valós tapasztalás hitelességet ad neki, az olvasó a könyvét forgatva már csak azért is elkezdi leporolni az álmait, és tenni értük valamit, mert Goggins magasról tesz arra, hogy mit csinál az olvasó. Nem meggyőzni akar, hanem megmutatni – mindenki eldöntheti, hogy mihez kezd ezzel a példával. Ő annyit tesz, hogy nem áltat, ahogy az egyik fejezetben írja: el kell fogadnod, hogy egyedül vagy, senki nem fog megmenteni, de aztán rögtön hozzáteszi azt is, hogy ne sajnáljuk magunkat, legyen stratégiánk, vegyük kézbe a problémáinkat.
A harmincas éveiben egyik 160 kilométeres versenyt nyomta le a másik után, de állítása szerint csak 45 évesen lett belőle az a „mentális vadállat”, aki 387 kilométeren tolja ki az emberi teljesítőképesség határait – adott esetben csak néhány nappal az után, hogy lecsapolták a bedagadt térdét. Ötvenéves korára pedig füstugró lett – a természetvédelmi tűzoltók légi szállítású egységének a tagja, akik ejtőernyővel ugranak le az erdőkbe, hogy még az előtt elfojtsák a tüzeket, hogy azok tombolni kezdenének. Nem tipikusan az a középkorú levezetés.
Goggins rengeteg tisztelőt és rajongót szerzett az első könyvével. A Nincs megállás viszont sokkal mélyebbre ás a lelkébe és elméjébe ennek a rendkívüli embernek, aki szó szerint nem képes, mert nem is akar megállni. Nemcsak inspiráló olvasni, hanem megrázó is, mert az ámulatba esés mellett kicsit félve szurkolunk neki, hogy mindig beérjen a mind távolabbra kitolt célvonalra, mert a hajthatatlansága, a testével és az elméjével szembeni kíméletlensége néha annyira ijesztő, hogy oda sem merünk nézni.
