Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A vezércsel című sorozatból ismert Anya Taylor-Joy tökéletesen hozza a halál szurokfekete angyalát a Furiosa – Történet a Mad Maxből című filmben, mégis azt érezni: a hat Oscar-díjas A harag útja előzményfilmje leginkább csak a rajongókat szólítja meg. Kritika.
Haragot, istennő zengd
– így kezdődik az Iliász, a haraggal: azzal, hogy miről is fog szólni ez a gyilkos dühvel megmérgezett eposz. Hát ugyanarról, amiről a Furiosa.
Az előző Mad Max-film címe A harag útja volt, a mostaninak lehetne A harag sivataga, de nem az: ez a Furiosa – Történet a Mad Maxből. A két filmet, George Miller hatszoros Oscar-díjas akciófilmjét és a hozzá most bemutatott előzménytörténetet persze a sztori is összefűzi, hiszen ez a mostani az abban megismert főhős gyerekkorának és fiatalkorának története – de összefűzi a kettőt az őrült, gyilkos harag is. És itt mind a három szó fontos: az őrület, a gyilkos és a harag is.
A harag útja tulajdonképpen egyetlen kétórás jelenet volt, amely megmutatta, hogyan lázadt fel ebben a posztapokaliptikus világban a csak szülőgépnek és kéjmasinának használt nők közül néhány, és hogyan próbáltak ők elmenekülni a Citadella nevű, sivatagi erődítményből: ez a menekülés, és semmi több volt az a két óra. A harag útja nem tett mást, csak ezzel a nyilvánvalóan feminista üzenettel megspékelve bemutatott egy olyan világot, amelynek minden egyes négyzetcentimétere, hangja és porszeme őrült volt: két órán át néztük a szemétből összetákolt, cyberpunk gépjárműveket, fegyvereket, elmebeteg jelmezeket és testfestéseket, mélységesen beteg ötleteket emberek vérének lecsapolása révén életben maradni képes elnyomó hadurakról és más vérgőzös rémálmokról, kiegészítve egy csomó olyan ötlettel, amelyekben az volt a lenyűgöző, hogy semmi, de semmi más értelmük nem volt, mint a mozinézők elkápráztatása; ilyen volt például a csak úgy, mert miért ne a hadi konvojjal utazó, tűzokádó gitárjával metált játszó úti zenészmutatványos és a többi hasonló. Egyetlen nagyszabású ötlet tökéletesen kivitelezve, az elsőtől az utolsó másodpercig a székbe szögezve a tátott szájjal bámuló nézőt, akinek egy-két percenként eszébe jutott, hogy néha muszáj lesz kifújni a levegőt, és újabb adagot szívni a tüdejébe.
Ezek után talán joggal merül fel a kérdés, minek előzménytörténetet forgatni egy olyan filmhez, amely ennyire kerek egészet adott, és amelynek ennyire nem a történetben volt az ereje. Azonban akiben felmerül a kérdés, az rosszul jár: a Furiosa épp akkor élvezhető igazán, ha ilyesmin még véletlenül sem gondolkodunk el. Akiben ilyen kétely megfogalmazódott, rápacsált – a film ugyanis egyáltalán nem ad választ a kérdésre. Sőt, ha innen nézzük, inkább erősíti a kételyeket: tényleg, minek kellett ez?
Mert ha van olyan film, amire minden fenntartás nélkül használható az
öncélú
szó, hát ez az: George Miller író-rendező senki másnak nem akar mondani semmit, csakis azoknak, akiket eleve rendkívül érdekel a sztori. Azaz semmilyen módon nem is próbál meggyőzni senkit, hogy ez a sztori valami másért is érdekes, mint önmagáért: nincs semmilyen mögöttes tartalma, felszín alatti rétege, (az első részhez hasonlóan feminista vagy másmilyen) üzenete, nem akar semmi örökérvényűt – vagy épp nem örökérvényűt – elmondani a világról, erőszakról, haragról, pusztításról, háborúról, az emberiségről, semmiről. Látunk egy csoport embert, akik gyilkolják egymást: mindenki meg akar ölni valakit, vagy a hatalomért, vagy bosszúból, vagy a szabadsága megváltása érdekében. Hogy miért érdekes nekünk két és fél órán keresztül egymást irtó embereket néznünk túl azon, hogy az alkotók szándéka szerint mindez marha jól néz ki, arra nincs válasz, hiszen az alkotók alighanem azok közé a szerencsések közé tartoznak, akikben ez a kérdés egyáltalán nem merült fel. Csak. Vagy igenis épp azért, mert jól néz ki.
Így viszont az embernek néha nem is az akciófilm szó jut az eszébe, inkább a
kínzáspornó:
a Furiosa nem más, mint trükkös kínzás- és gyilkosságjelenetek közötti átkötések hosszú sora. Motorral ötfelé szakított emberek, levágott végtagokban tobzódó férgek, motorok mögé kötve, a földön húzva szenvedő férfiak, máglya fölé kikötözött, kínzástól szenvedő nők, gigantikus nyíllal átszúrt fejű emberek, leszakított mellbimbók, elevenen elégetett katonák és hatalmas kerekek által szétroncsolt szerencsétlenek ennek a filmnek a valódi főszereplői, illetve az ő leszakadó testrészeik és főleg a vérük. 2024-ben, millió hollywoodi akciófilm után jelentős adag képmutatás kéne ahhoz, hogy ebben valaki erkölcsi problémát találjon, nem is erről van szó. Csak arról, hogy tényleg ott visszhangzik végig a kérdés: minek?
A sztori szerint persze azért, hogy tanúi legyünk, a kislánykorában családjától elrabolt Furiosa miként él túl minden szenvedést különféle hadurak foglyaként, magát fiúnak álcázva, majd halálosztó szuperkatonaként, hogy aztán két és fél óra alatt elnavigálja magát oda, ahol a Mad Max: A harag útja kezdődik. A Furiosa egyetlen célja, értelme, létjogosultsága, hogy idáig eljusson. Akit ez nem tölt el feltétlen örömmel: így járt, minek ment oda, mármint a moziba. Csak hát azért mégiscsak könnyebb szívvel dicsér az ember egy olyan filmet, ami a rajongókon kívül mást is megpróbál megszólítani. Ha nem is Ingmar Bergman-i mélységekkel, nyilván nem ezt kell várni ettől a filmtől, de legalább azzal, amivel a jobb posztapokaliptikus történetek szolgálni szoktak: valamiféle gondolattal a világról, amelyben élünk, és amelyet – e filmek szerint – kizsigerel az ember, élhetetlenné tesz a kapzsiság vagy a hatalomvágy, és így tovább. A Furiosa ezzel szemben csakis saját logikája szerint működik, mint egy számítógépes játék: azért szurkolunk, hogy ne omoljon össze a sivatag egyik városa, mert csak. De közben tudjuk: ha meg összeomlana, az épp ugyanolyan lenne, mintha nem omlik össze. Mindkettő látványos, ennyi.
Persze épp ez a szó, a
látvány
a kulcs: ha nem akarjuk az öncélú szót használni, csak ezért mondhatjuk, hogy nem az, mert a minél lehengerlőbb látvány a célja. Így viszont olyan a Furiosa, mint egy minden rajongó nedves álmát megtestesítő ajándékbolt vagy még inkább vidámpark, ahol kedvünkre tobzódhatunk a filmből megismert apró részletekben. Igen, a Furiosa azoknak a rajongóknak való, akik örömmel elmennének ebbe a vidámparkba, ha épp a közelükben nyílna meg, mondjuk nem messzebb, mint a legközelebbi multiplex mozi.
És ez a vidámpark persze, hogy remekül üzemel és maximális kapacitáson várja a látogatókat: ez a film két és félóra akció, Miller és a látványért felelős stáb pedig mindent meg is tesz, hogy ez makulátlan legyen. Igaz, ugyanazt a hatást még egyszer nem tudják elérni, amit A harag útjával, pláne, hogy noha az a film épp a valószerű, azaz a lehető legkevésbé digitálisnak tűnő, valóban felépített látványával tűnt ki, ezúttal sokszor ormótlanul tetten érhető a 2024-ben már meglepően gagyi CGI: fura, hogy ma még gondot okoz – és épp egy ilyen filmben okoz gondot – valószerűnek tűnően ábrázolni a járművek mozgását a homokban, márpedig itt vannak olyan jelenetek, amelyek egy kétezres évekbeli videójáték grafikáját idézik. És bár a fő- és címszereplő Anya Taylor-Joy tökéletesen hozza a szótlan, tekintetével mindvégig éjsötét haragot sugárzó, majdnem halott lelkű bosszúállót, akiben néha mégis felpislákol az utolsó parázs, addig a másik főszerepet, a többinél is őrültebb hadurat adó Chris Hemsworth sokszor paródiába viszi át a filmet túlzó játékával és a szájába adott, bugyuta szövegekkel is, noha az alkotói szándék azért alighanem inkább a viccesség, nem pedig a nevetségesség volt.
Máskülönben persze, hogy megkapjuk, amire számítottunk megváltva a jegyet a vidámparkba. Olyan a film hatásmechanizmusa, mint egy hollywoodi stúdiótúráé: minden egyes járművet megcsodálhatunk közelről, minden egyes extrém jelmezen, minden egyes amorf, torz szereplő külsején szörnyülködhetünk, plusz – naná, hogy – megkapjuk ezek legnagyobb részének megsemmisülését is, aknavetőkkel lerombolt óriásdarukat, még nagyobb autók által szétroncsolt kisebb autókat, mindennél strapabíróbb hadi kamionok aprólékos ostromát és így tovább. Vérbeli látványfilmről van szó, ami ha érdekel valakit, mindenképpen moziba érdemes mennie érte, mert itt a nagyképernyő a kulcs: a nagy robbanások attól jók, hogy nagyok, a tárgyak és kellékek azért mutatnak olyan jól, mert több méteres részeiket láthatjuk olyan élesen, mintha a saját garázsunkban járnánk, már persze ha a saját garázsunkat a pokolbéli patás ördög háborodott nagybátyja üzemeltetné.
Egyetlen dolog van, ami aligha fog igazán nagyot robbanni, és az maga a Furiosa – Történet a Mad Maxből: amiben jó, az még jobb volt A harag útjá-ban, ami ott meglepő volt, az most már nem meglepő, maximum ismét ugyanannyira lenyűgöző, és általában, amiben az újat hozott, az most ismétlés. Az a székbe szögezhetett bárkit – a Furiosa viszont már csak a rajongókra lő.
