Színes, filmre kívánkozó életet hagyott maga mögött a most 100 éves korában meghalt Henry Kissinger. Az utókornak lesz miből válogatnia: nemcsak diplomáciai epizódokból, hanem szórakoztató anekdotákból is.
Elképesztő befolyása és ráhatása volt a világra, és közben jól ütemezett szellemességgel és poénokkal is táplálta a saját maga legendáját a 100 éves korában elhunyt Henry Kissinger, aki ott volt a múlt század leginkább meghatározói eseményeinél, és a véleményére egészen a haláláig kíváncsiak voltak a döntéshozók.
Az amerikai érdekek mellett a legvégsőkig kitartott, azt vallotta, hogy „egy olyan ország, amely a külpolitikájában erkölcsi tökéletességet követel, nem fog sem tökéletességet, sem biztonságot elérni.” És nem gondolta rejtegetni valónak azt a meggyőződését sem, hogy
A hatalom a legtökéletesebb afrodiziákum.
És ő nem félt bevetni ezt az afrodiziákumot.
A magyar kapcsolat
True story – elöljáróban így harangozta be a Washington Post azt az anekdotát, amelyre Gábor Zsazsa önéletrajzában bukkant, nehogy valaki is viccnek gondolja, hogy Gábor Zsazsa és Henry Kissinger randizott. Ráadásul maga Richard Nixon hozta össze őket egy állami vacsorán. A színésznő ekkor épp két férj között volt, Kissinger pedig szingliként élt. Egy Beverly Hills-i étteremben vacsoráztak, majd miután hazakísérte, Kissinger megkérdezte, hogy bemehet-e egy italra.
A romantikus diplomáciai manővert Nixon telefonhívása szakította félbe, bár nem világos, hogy valami globális válságot kellett-e gyorsan megoldani, vagy az elnök csak szórakozott kicsit a tanácsadójával. A nagy sietségben Kissinger karambolozott az autójával, pontosabban Nixon autójával, de feltehetően a szerencsétlenségek sorozatát kiegyenlítette, hogy később Gábor Zsazsa virágot küldött neki. „A teljes személyzetem más szemmel néz rám, mióta virágot kaptam tőled” – hízelgett vissza Kissinger. A színésznő később Bostonban lépett fel egy előadásban, amikor Kissinger újabb randira hívta, de ez már nem valósult meg. Amikor Gábor Zsazsa érdeklődött, hogy miért mondta le a találkozót, Kissinger annyit mondott: „Nem tudok elmenni, mert holnap lerohanjuk Kambodzsát.”
A futballbolond
Henry Kissinger szégyenlős tinédzser volt, de a futball iránti rajongása már akkor nagyon erősen jelen volt az életében. 1989-ben az FC Bayern hivatalosan is a tagjának választotta az egykori külügyminisztert, akinek nagyon különleges kapcsolata volt Franz Beckenbauerrel. „A legmagasabb szinten űzött labdarúgás valójában magát egyszerűnek mutató komplexitás” – természetesen a fociról is volt egy jó mondása.
Úgy tartotta, hogy a futball életre szóló függőség, amely reménnyel, nyomorúsággal és elragadtatással tölti meg az ember életét. Beckenbauerrel és Pelével közösen megpróbálták elérni, hogy a labdarúgó világbajnokságot az Egyesült Államok rendezhesse 1986-ban, ami akkor nem, végül csak 1994-ben jött össze, az akkori vb-t személy szerint is hatalmas boldogságként élte meg.
A szoknyavadász
Ha a hatalom a legnagyobb afrodiziákum, akkor Kissinger élt is vele, legalábbis az anekdoták szerint meglehetősen sok „nőügye” volt, és a nőket „szórakozásnak, hobbinak” tartotta. Kissinger hatalmi aurájához Hollywood is vonzódott, különösen a hetvenes években a filmes vezetők előszeretettel hozták össze őt szórakoztatóipari celebekkel, akikkel aztán premiereken és puccos éttermekben jelent meg. Kissinger többek között Shirley MacLaine, Candice Bergen és Liv Ullmann oldalán is felbukkant.
1972-ben a Playboy-modellek „a férfi, akivel a legszívesebben randiznék”-szavazásán az első helyen végzett. Kissinger kétszer nősült, 1964-ben vált el az első feleségétől, Ann Fleischertől, majd kiérdemelte a „Washington legnagyobb nőcsábásza” címet, mielőtt összekötötte volna az életét a második feleségével, a most 89 éves Nancyvel Maginnes-zel, akivel 1974-ben találkozott a Harvardon, ahol Kissinger professzor, Maginnes pedig hallgató volt.
A celeb
Sokan háborús bűnösnek tartották, Kissinger mégis már-már celebként vonta magára a reflektorfényt. Richard Nixon és Gerald Ford nemzetbiztonsági tanácsadójaként és külügyminisztereként szinte popkulturális ikon lett, és hízelgően a Nixon-adminisztráció szexszimbólumaként emlegették. Nemcsak a diplomáciához, hanem a self-brandinghez is értett, egy anekdota szerint 1969-ben egy washingtoni társasági eseményre egy „Szigorúan titkos” borítékkal a hóna alatt érkezett meg. A többi vendég nyilván alig tudta visszafogni kíváncsiságát, ezért Kissinger egy poénnal hárította a kérdéseiket, és azt mondta, a borítékban a legújabb Playboy magazin egy példánya volt. A magát Kissinger barátjának tekintő Hugh Hefnernek sem kellett kétszer szólni: gondoskodott róla, hogy a nemzetbiztonsági tanácsadó ingyenes Playboy-előfizetést kapjon.
Kissinger szerette, ha fotózták, és a fotósok szerették fotózni, ezzel bérelt helye volt nemcsak a közéleti, hanem a pletykalapokban is. A társasági elit befogadta és kényeztette, a feminista legenda, Gloria Steinem, akivel többször együtt vacsorázott, a Nixon-adminisztráció egyetlen érdekes férfijának nevezte. Washington és Hollywood rajongása élete végéig elkísérte Kissingert, a 90. születésnapján nemcsak mindkét politikai oldal képviselői jelentek meg, hanem A-listás celebek is.
Henry Kissinger irányította a vietnami háború befejezéséről szóló titkos tárgyalásokat, miután elhallgattak a fegyverek, vietnami kollégájával, Le Dúc Thoval megosztva megkapta a Nobel-békedíjat 1973-ban. Le Dúc Tho visszautasította a díjat, arra hivatkozva, hogy nem tartották tiszteletben a kialkudott fegyverszünetet, Kissinger viszont „alázattal” elfogadta azt, és a díjjal járó pénzösszeget a konfliktusban meggyilkolt katonák gyerekeinek ajánlotta fel. A tüntetésektől tartva mindenesetre nem utazott el Oslóba az ünnepélyes díjátadóra, és két évvel később, amikor a kommunista erők lerohanták Dél-Vietnamot, vissza akarta adni a békedíját.
Amikor kiderült, hogy Kissinger kapja a kitüntetést, a humorista Tom Lehrer csak annyit mondott: „a politikai szatíra ezennel feleslegessé vált”.