Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Magunk sem gondoltuk volna az elején, de a kezdeti kínos vergődés után a Szex és New Yorkot folytató sorozat, az És egyszer csak... második évadja egy ponton átfordult élvezhetőbe. Visszatért a humora, miközben érvényes gondolatokat kezdett megfogalmazni olyan nőkről, akik az életük felénél úgy döntenek, hogy nyomnak egy éles restartot „jöjjön, aminek jönnie kell” alapon.
Őszinte leszek, majdnem idő előtt feladtam a Szex és New York folytatásaként beharangozott És egyszer csak... vagyis az And Just Like That... (jobb így angolul, mert magyarul még mindig rémesen hangzik ez a cím) második évadát. Már az első szezont is csak tisztességből néztem végig, mert ennyivel tartoztam a kamasz/huszonéves önmagamnak, aki a Szex és New Yorkon szocializálódott a Jóbarátok mellett.
Az eredeti sorozatot 17 évvel később követő új produkció azonban langyos víz volt az előzményéhez képest, lapos humora és megfáradt tempója miatt körülbelül olyan élmény volt nézni, mintha egy manhattani Kórház a város szélént streameltem volna. Pedig az indítás kifejezetten erős volt. Mr. Big, aki korábban hat évadon és két filmen át volt Carrie Bradshaw (Sarah Jessica Parker) számára a nagyon nagy Ő, rögtön meghalt az új sorozat legelején; Mirandáról (Cynthia Nixon) kiderült, hogy alkoholproblémái vannak, és a férjét otthagyva viszonyt kezdett egy nem-bináris stand-up komikussal; bejöttek új szereplők, és eltűntek régiek (így a Samanthát alakító Kim Cattrallról már az új sorozat debütálása előtt tudni lehetett, hogy nem akar a folytatásban részt venni, Willie Garson, aki pedig Stanfordot játszotta, a sorozat forgatásának idején halt meg).
Kevesebb szex, több dráma - így néz ki Carrie Bradshaw spoileres új élete
„Nem maradhatunk azok, akik voltunk" - mondja a Szex és New York nosztalgiájára építő új sorozat, az És egyszer csak... első részében Miranda. Az alkotók nagyon igyekeztek, hogy meghallják az idők szavát, az első két - néha kissé didaktikus - részből azonban még korai megjósolni, hogy hová fut ki a barátnők élete.
A készítők – nagyon helyesen – úgy gondolták, hogy bizonyos radikális fordulatokkal jelezniük kell a nézők felé, hogy bár még mindig ugyanazoknak a jól ismert New York-i nőknek az életét kísérjük tovább, de ez már határozottan egy másik sorozat. Mégis felemásan sikerült az újrázás.
Egyrészt azért, mert bármennyire is fontos téma, egy olyan könnyed vígjátéksorozatot, mint amilyenre a történelmi előzményei az És egyszer csak...-ot predesztinálták, nem lehet szinte végig csak a főszereplő gyászára építeni, mert értelemszerűen az nem ad elég okot a poénokra. Miranda hirtelen megváltozott szexuális orientációja is minden előzmény nélküli csavar volt, az pedig kifejezetten kínosra sikerült, ahogy Samantha karakterét az alkotók, ha testi valójában nem is, de „Londonból érkező” chatüzenetek formájában csak beleszuszakolták a sorozatba, miközben addigra már mindenki tudta, hogy az őt játszó színésznő azért nem tért vissza, mert már korábban sem jött ki a képernyőn világraszóló barátnőket alakító kollégáival.
Hiányával a sorozat sokat veszített jellegzetes humorából, és Samantha kiesését Darren Star producer és Michael Patrick King forgatókönyvíró-rendező úgy kompenzálta, hogy betett helyette három színesbőrű színésznőt. Ezzel nyilván önmagában semmi probléma nincsen (inkább az volt a gond, hogy az eredeti sorozatban mindenki fehér volt), csak éppen az alkotók elég hanyagul, felületesen rajzolták meg az ő karaktereiket, így nem, hogy hárman együtt nem tudtak kitenni egy új Samanthát, de jellegtelenségük miatt a társadalmi kvótát kipipáló biodíszletnek hatottak csupán.
Látható, hogy már eleve halmozottan hátrányos helyzetből indult el idén nyáron az És egyszer csak... második évadja, amelynek – ha lehet – az első két része még lehangolóbb, mint az első évad teljes egészében. Mert az elején nem látunk mást, mint újgazdag, affektáló nőket, akiknek a legnagyobb problémája a „mit vegyek fel a Met-gálára” és a „ki vagyok akadva, mert a lányom eladta a Chanel ruháját, és a pénzből a már meglévő Steinway zongorája mellé vett egy elektromosat is” tengelyen mozognak – és mindez nagyon minimális iróniával van csak kezelve. A Park Avenue-i elit piszlicsáré gondjaihoz a nézők jelentős része valószínűleg sehogyan sem tud kapcsolódni, így az emberben elég hamar felmerül a kérdés: vajon miért kell nekem ilyen teljesen tét nélküli, a mi valóságunktól elrugaszkodott élethelyzetek és idegesítően sopánkodó nők nézésével töltenem az időt?
Érthető, ha valaki ezen a ponton – akár csak én először – abbahagyja a sorozatot. Ha azonban valamilyen perverz oknál fogva, például barátok unszolására, később mégis folytatja, akkor a legnagyobb meglepetés fogja őt érni: egyszer csak elkezdi élvezni. Ez nem Stockholm-szindróma. Nehéz volt még magamnak is bevallani, de a harmadik résztől kezdett előnyére változni a sorozat. Igazán pedig úgy az ötödik, hatodik epizódok környékén fogalmazódott meg bennem először, hogy „basszus, ez jó!” Sőt van olyan szórakoztató, mint az eredeti Szex és New York! Hogy ez miként lehetséges? Például úgy, hogy éppen az említett két részt a Mirandát alakító Cynthia Nixon rendezte. Az egyébként a Broadwayn rendszeresen játszó, Tony-díjas színésznő már szűk egy évtizede színházi rendezőként is tevékenykedik, és biztosan van szerepe abban, hogy az És egyszer csak... elkezdett végre emlékeztetni régi önmagára. Vagyis az anyasorozatára.
Nixon, aki a kezdetektől fogva az alapcsapat része és egyben executive producer is, pontosan tudja, mi az, amit szerettek régen az emberek a Szex és New Yorkban, és két évtized ide vagy oda: továbbra is az eredeti, 2004-ben véget ért vígjátéksorozat bájára vágynak, a szókimondására, a hálószobai malőrökre, a párkeresés szívvel és humorral megrajzolt buktatóira és a tündérmesébe illő romantikus történetre is. Ezek mind hiányoztak az És egyszer csak...-ból, majd mind megjelentek a második évad második felében.
Kapunk például egy kis burleszket, amikor Carrie szó szerint belebotlik a „szinte tökéletes pasiba”, akivel csak az az egy baj van, hogy ő leginkább a munkájába szerelmes; és egyszerre humoros és mesébe illő, ahogy egy hatalmas hóviharban a szereplőink, akik csak a taxizást, a tömegközlekedést viszont hírből sem ismerik, most nagyestélyiben tapossák az utcán a havat, Charlotte pedig dacolva a viszontagságos időjárással, egy „életmentő” óvszerszállítmánnyal ered a lánya után. Ezek a bohém jelenetek egészítik ki az eggyel mélyebb rétegekben zajló folyamatokat, például Carrie-nek a még mindig tartó gyászfeldolgozását. Vannak persze, megkérdőjelezhető döntések is a megírt cselekményben. Samantha ezúttal tényleg, fizikailag is megjelenik egy cameóra a sorozatban, ám „visszatérése” pontosan ugyanolyan indokolatlan, mint az, amikor még csak chatüzenetek formájában volt jelen.
Aidan (John Corbett), az egykori másik nagy szerelem, ugyancsak visszakopogtat Carrie életébe. Az internet népének reakcióit látva, sokan nem feltétlenül értenek egyet azzal, hogy jobb híján Aidant kellett előhúzni a kalapból, de az alkotók valószínűleg úgy gondolták: kellett az új évadba egy nagyívű szerelmi szál, hiszen az eredeti történetet is mégiscsak az vitte előre, és ilyet egy teljesen új szereplővel nem tudtak volna felépíteni ennyi idő alatt. Én ezzel tudok együtt menni, ráadásul a hősszerelmes típusú bútorkészítő pasi közönségkedvenc volt annak idején, tehát ha valakit meg kellett idézni a múltból, akkor annak bizony Aidannek kellett lennie. Az És egyszer csak... első évadja után azt írtuk, hogy abban több volt a dráma és sokkal kevesebb a szex, a mostani évadban viszont épp annyi szex van, mint amennyi dráma.
Utóbbiról pedig hadd ejtsünk még szót. A Szex és New Yorkot annak idején bőven lehetett kritizálni, de az vitathatatlan, hogy forradalmi volt abban a tekintetben, ahogy a nők szexuális életéről beszélni mert. A fazongyantától kezdve az éjjeli szekrényben tartogatott vibrátoron át a kemoterápia során a haj, mint a szexuális vonzerő egyik legfontosabb eleme, elvesztéséig semmi sem volt tabu. És bármennyire is érdektelennek tűnt az elején az És egyszer csak..., a végére kiderült, hogy mégiscsak tartogat mondanivalót, valami pluszt az affektáláson kívül, amiért nézni érdemes. Az elődjéhez méltón bevállalja, hogy olyan dolgokról kezd beszélni, amelyekről még mindig nem beszélnek eleget a sorozatok.
Agatha Christie állítólag úgy tartotta, hogy az igazán felszabadító, örömteli évek a nők számára a menopauza után jönnek el, és talán osztanák az író véleményét sorozatunk főszereplői is, mert mindannyian nagy és felszabadító változások előtt állnak. A sorozat meglepő őszinteséggel mondja ki, hogy nem szabad, hogy frusztráljon, ha az életünk felénél járva még nem érezzük azt, hogy „készen vagyunk” és már alig várjuk a kötögetős, fotelben hátradőlős nyugdíjas éveket. Sehol sincs az leírva, hogy mire a gyerekek kirepülnek a fészekből, össze kell állnia a fejekben a nagykirakósnak.
Nagy érdeme a második szezonnak, hogy az elsőben még csak kétdimenziósan létező új szereplők egyesével kapják meg a saját történeteiket, már nem biodíszletek többé, mindegyikőjük megvívja a maga harcát. Valakinek például el kell fogadnia, hogy egyedül maradt, más attól retteg, hogy egy újabb terhesség végleg elvágja őt a karriertől, amibe három gyerek felnevelése mellett addig tulajdonképpen belekezdeni sem tudott. Teljesen rendben van, ha még ötven évesen is bénázol egy randin, vagy, ha ennyi idősen jelentkezel gyakornoknak álmaid munkahelyére - mondja ki a sorozat a szájbarágósság leghalványabb jele nélkül. Az is oké, ha csak életed felénél jössz rá, hogy talán mégsem vagy jó abban, amit csinálsz, és ettől megzuhansz. Vagy ha rádöbbensz, hogy még igazából soha nem voltál szerelmes, és kifejezetten irigy vagy azokra, akik e tekintetben szerencsésebb helyzetben vannak nálad.
A barátnők közötti, olykor igen komplikált viszonyokba (melyeket szeretet, rajongás és féltékenység egyszerre tud fenntartani) A briliáns barátnőm című olasz sorozat annak idején mélylélektani betekintést engedett, de az És egyszer csak... is jól megragadott pillanatokkal utal a barátnői kapcsolatok bonyolult dinamikájára. Például akkor, amikor Seema (Sarita Choudhury) megvallja Carrie-nek, hogy nagyon szereti, de mégis azért kerüli őt, mert fáj látnia a boldogságát, neki ugyanis abban még soha nem volt része.A felszínen könnyű humorral kezelt sorozatban a szereplők nem kisebb dilemmákba állnak bele, mint hogy mit kezd az ember azzal, ha ötvenévesen jön rá, hogy a saját neméhez vonzódik, vagy ha felismeri, hogy élete szerelme esetleg mégis csak hiba volt.
Az És egyszer csak... második évadja után le kell vonnunk a tanulságot: Darren Star és stábja megcsinálták a majdnem lehetetlent. Úgy hozták vissza egy régi televíziós sikersorozat hangulatát, szereplőit, és folytatták azt a jelenben, hogy közben mégsem szaladtak bele egy szükségtelen nosztalgiashow csapdájába. Érvényes gondolatokkal teli, új mondanivalóval, az elődtől függetlenül is teljes joggal létező folytatást készített.
