„Az alapító csapat különböző városokban élve észrevette, hogy mindegyikben hiányoztak az egyedülálló kikapcsolódási lehetőségek. A szórakozási lehetőségek nem terjedtek túl az éttermeken, az éjszakai életen és az áruházakon” – festenek meglehetősen sivár képet a városokról és egyébként a bennük kikapcsolódni vágyó emberekről is a Barcelona, Madrid és Róma után Budapesten is megnyíló Ikono szórakoztatóközpont weboldalán.

Ezzel akarják megindokolni a fiatal spanyol vállalkozó, Fernando Pastor által éltere hívott franchise létjogosultságát, de engem már ezzel az egy mondattal sikerült elbizonytalanítani, hogy vajon én vagyok-e a célközönsége a helynek. Az alapítókkal ellentétben én például nemcsak a plázákban és éttermekben érzem jól magam, de egész kellemesen el tudom ütni az időt parkokban sétálva, épületekben gyönyörködve, múzeumokat látogatva, színházba, moziba beülve, vagy akár csak a város sportolási lehetőségeit kihasználva. Főként, ha a szóban forgó világvárosok valamelyikéről van szó.

 

Tovább olvasva a leírást, ugyancsak nem tűnt bizalomgerjesztő gondolatnak, hogy az alapítókban a kiotói Arashiyama bambuszerdőben kirándulva tudatosult, hogy egy olyan urbánus helyet kéne csinálniuk, amely a természetben tett sétájukhoz hasonlóan lenyűgöző és segíti a „pillanatok megélését”. Van viszont abban valami erőltetett, hogy egy rengeteg műanyagból, neonból és papírból álló mesterséges környezettel akarják ugyanezt a hatást elérni, de ez a megközelítés már legalább eggyel izgalmasabban hangzott.

Mindezt azzal tetézték, hogy az Ikono „páratlan pillanatokat” kínáló ikonikus terei (innen a név) „kihívást” jelentenek „a látogatók kreativitására” nézve, és még ezt is meg tudták fejelni azzal, hogy a szórakoztatóközpontot egyébként „immerzív” múzeumként definiálják. Itt már nekem sem kellett több, hogy végül megnézzem, hogy ennek a se füle, se farka marketingzagyvaságnak van-e bármi alapja.

 

Lelövöm a poént: nem igazán. Kezdjük azzal, hogy az Ikono, akárhonnan is nézzük, nem egy múzeum, ha valaki kultúrára vágyik, az ne itt keresse. Ellenben a hely pont passzol azon budapesti intézmények bővülő sorába, amelyek múzeumnak hazudják magukat, miközben nincs semmilyen tárgyi vagy szellemi örökségük, amit gyűjtenének, kutatnának, megőriznének, értelmeznének és kiállítanának – ahogy azt a valódi múzeumok teszik. Mielőtt bárki azt hinné, sem a Paulay Ede utcában működő Szelfimúzeum, sem az Illúziók Múzeuma a Deák Téren nem múzeum, becsapós a nevük. Becsapós azért is, mert ezzel azt sugallják, hogy ezek az intézmények valami többet kínálnak annál, mint amik: felnőtt játszóterek, de még inkább színes, habos, csillogó díszletek Insta-sztorikhoz, profilképekhez, TikTok-videókhoz (igaz, az Illúziók Múzeuma valamivel mégiscsak több ennél, hiszen olyan, mint egy optikai Csodák Palotája). Önmaguk reklámfelületei. Ilyen értelemben a nemrég nálunk is megnyílt Madame Tussauds-kiállítás is beillik a sorba (még akkor is, ha a viaszszobrok mögött valódi kézműves – és nem művészi – teljesítmény van).

A Váci utca 27. szám alatt álló Ikono azzal akarja megkülönböztetni magát az itt is felsorolt piaci versenytársaktól, hogy a 4900 forintos belépőjegyért (4 és 13 év közötti gyerekek esetén 2900 forintért) kreatív, művészeti élményeket kínál – legalábbis erről szól a hivatalos kommunikáció.

 

Ezt azonban csak nagyon-nagyon erős jóindulattal hagyhatjuk rá, mert a 11 berendezett teremből csupán néhány van, amit művészek dekoráltak, olyanból meg talán egy, amit önmagában is műalkotásnak nevezhetnénk. A teremről teremre vezető, segítő munkatársak ugyan elmondják, hogy ez vagy az a szoba Kimberly Leahey (Kilaarts), Heather Bellino vagy Shira Barzilay (Koketit) keze munkáját dicséri, de akkor válik nyilvánvalóvá, hogy valójában az Ikonónak egyáltalán nem célja a három képzőművészt reprezentálni vagy akár csak reklámozni, amikor kiderül, hogy ezeknek az alkotóknak sehol sincs feltüntetve a nevük, munkásságukról pedig semmilyen információt nem találunk. A szó hagyományos értelmében művészetet is talán csak a Tel Aviv-i Koketit világító kockáin láthatunk, ahol az alkotó egy háromdimenziós képregényben meséli el egy nő történetét.

Ugyanakkor szűk egy óráig felnőtt játszótérként kiválóan működik a kétszintes, egyébként nem túl nagy terekből álló élményközpont. Engedjük szabadjára az „inner child”-ot, vagyis a belső gyereket – mondja a Micaela Corradini a brand marketingigazgatója, és ezt elég könnyű megfogadni akkor, amikor például a 70 ezer műanyag labdával feltöltött medencébe beleugrunk. Valljuk be, egy ilyen attrakciót nemcsak az ötévesek tudják élvezni.

 

Na de az, hogy a hely bármilyen értelemben is kihívások elé állítaná a kreativitásunkat, akkora égbekiáltó hülyeség, hogy még egy trambulinparkban is több alkotóenergiára van szüksége az embernek. Ha csak éppen nem azt tekintjük szellemi próbatételnek, hogy miként készítsünk olyan szelfit, amilyet még senki más nem sütött el, vagy legalább olyat, ami az aznapi másik 299 látogatónak nem jutott még az eszébe (a többi európai Ikono látogatószáma 300 és 500 között alakul attól függően, hogy hétköznap vagy hétvége van).

 

Az immerzívvel viszont megint nehéz lenne vitatkozni, mert a terek tényleg magukba tudnak szippantani. Nem tudom, hogy csak nekem tűnt-e fel, de manapság mindent ezzel a jelzővel akarnak eladni, ami úgy pozícionálja magát, mint ami ideig-óráig az analóg világban alternatívája lehet a képernyőknek, legyenek azok 2D-s, 3D-s képernyők vagy akár IMAX-vetítővásznak.

Abból a – nem biztos, hogy téves – feltevésből kiindulva, hogy ma már a digitalizált világ határtalan lehetőségeivel és intenzivitásával csak a legalább ugyanennyire intenzív, vibráló fizikai térélményeken, a hasonlóan illuzórikus, de mégis kézzel fogható, teremtett világon keresztül lehet felvenni a versenyt, erős vizuális installációkat raktak össze az Ikonóban is. Például akkor, amikor bevilágítottak egy tükörtermet „lebegő” lámpásokkal, vagy fényes szalagfüggönyök sűrű erdejébe invitáltak bennünket.

 

Más kérdés, hogy ez még nem jár együtt azzal, hogy akár csak egy pillanatra is le tudnánk szakadni a telefonjainkról, hiszen akkor hogyan is készülne el a sok ezer látványos és nagyon spontán kép és videó, amint a neonlabirintusban kóválygunk?

A koncepció nem egyedülálló, és nem is új találmány, hiszen az Ikono az elvarázsolt kastélyok mai, plasztik változta, de ha elengedjük ezt és azt az alaproblámát, hogy a helytől olyan távol áll a művészet, mint ide Lacháza, akkor még az olyan szkeptikusoknak is, mint amilyen én voltam az elején, adhat egy kis Alice Csodaországban-élményt a budapesti belváros legújabb szelficsapdája és tulajdonképpeni vidámparkja.