Nem, semmiképp sem fogok egy olyan elvetemült filmet ajánlgatni, amelyben hol részeg, hol bedrogozott kutyák káromkodnak állandóan, közösülnek mindennel, amit érnek, legyen az kanapépárna, kertitörpe vagy egy másik kutya, amelyben a kutyahímvessző állandóan visszatérő humorforrás, afgán agarak keleti prostituáltként kínálják szolgáltatásaikat más kutyáknak, és amelynek fő kérdése, hogy a kutyáknak végül sikerül-e majd leharapni a gonosz gazdi péniszét.

Nem: én egy olyan filmet fogok ajánlgatni, amely a toxikus kapcsolatok veszélyeiről szól, amely bemutatja a társfüggőséget, és amely a bántalmazó kapcsolatokból való kilépésre buzdít, miközben a szolidaritás fontosságáról beszél és arról, hogy fontos felismerni a másik problémáit, és az illető saját ritmusához igazodva segédkezet nyújtani neki azok megoldásában, nem kevés elfogadással és megértéssel.

Arról már nem én tehetek, hogy ez a két film egy és ugyanaz. Az a címe, hogy Kivert kutyák.

Nagyon sok, sőt szinte minden esetben ellenjavallott megnézni egy-egy film előzetesét, annyi bennük a spoiler, annyira meghatározzák, hogy mire számítsunk, miközben szinte soha nem pont az a valóság. Hát a Kivert kutyákra ennek a szöges ellentéte igaz: ennek kötelező megnézni a trailerét, mert egyértelműen és hiba nélkül eldönti, hogy nekünk való-e ez a film vagy sem: aki ezt a két percet nézve dől a röhögéstől, már indulhat is a moziba, aki meg az erkölcsrendészetet hívná, vagy csak sikítva nyom a stop gombra fél perc után, maradjon távol tőle. Meg azért is muszáj megnézni, hogy egyszer és mindenkorra egyértelművé váljon, hiába a cuki kutyuskák a poszteren, ez a film nem való gyerekeknek.

Tényleg nem.

Nagyon nem.

Mindezek mellett még azért is jó ez az előzetes, mert tényleg pontosan azt mutatja meg, mit ad majd a film: pontosan ilyen a humora, pontosan ilyen a hangvétele, és még azt is meg lehet azért sejteni a röhögés (vagy dühödt anyázás) mögött, hogy van ebben az egészben valami mélyebb is.

Mert persze lehet azt mondani, talán nem is teljesen alaptalanul, hogy aki ezen nevet, az borzasztó ember. De az igazán borzasztó ember az lenne, aki azon nevetne, hogy egy naiv kutya őszintén meg van győződve arról, hogy a tőle mindenáron megszabadulni kívánó, az állatkínzás határán táncoló gazdi csak játszik – és nevetés közben nem lenne benne semmi részvét és együttérzés, és ne ismerné fel, azért mégiscsak milyen szívszaggató dolog is ez a fajta végletes visszaélés a bizalommal. De ezt a filmet nem borzasztó emberek készítették.

Na jó, esetleg egy kicsit. Mert hát tény, ami tény, tényleg káromkodó, néha berúgó, kutyahímvesszőkkel viccelődő, emberpéniszt leharapni vágyó kutyákon röhögünk, de hát mit csináljunk, ha egyszer Dan Perrault forgatókönyvírónak és Josh Greenbaum rendezőnek olyan jó a humora, hogy még ebből is tényleg igazán vicces jeleneteket, pontosabban jelenetek százait tudják elkészíteni, és különben is, a South Park, a Family Guy, a Ted vagy a Jó srácok után már kár lenne úgy tenni, mintha teljesen újszerű és nem kiaknázott terület lenne a lehető legmegbotránkoztatóbb dolgokkal való viccelődés. Az egész csak ízlés kérdése, és az ízlés itt – oké: ezen az al-alműfajon belül – nagyon rendben van. Leszámítva mondjuk a kutyapéniszes vicceket. Abból határozottan lehetne valamennyivel kevesebb. Vagyis sokkal kevesebb.

Ízlés kérdése, meg, ahogy arra fent már utaltam, körítésé. Nem fogom letagadni, akkor is ugyanilyen sokat kacagtam volna a filmen, ha az egész tényleg megmarad egy hosszúra nyúlt, kutyás South Park-epizódnak és kész, de azért kevésbé lennék lelkes. Mint így, hogy – hangozzon ez a poénok jellegét immár többször is ismertetve meglehetősen furcsán –

ez valójában mégiscsak egy megható film az emberségről.

A meghatót nem ahhoz képest értve. Nem úgy értve, ahogy egy mocskos szájú kutyás filmről gondolná az ember. Hanem úgy, mint amit arra hajlamosabbak a végén esetleg akár meg is könnyezhetnek.

Talán kevésbé kézenfekvő párhuzam a South Parknál, de a Kivert kutyák tulajdonképpen

nem más, mint a Micimackó, amit egy nagyon-nagyon beszívott ember írt meg A. A. Milne helyett.

Amennyiben abban is különféle személyiségtípusokat jelenítenek meg az állatkák, és a viselkedésük is rámutat olyan személyiségjegyekre, amelyeket különféle problémákkal küzdő emberek és az ő környezetük is tapasztalhat. A Kivert kutyák főhőse a szélsőségesen mérgező, bántalmazó kapcsolatban élő eb, aki képtelen felismerni a vele együtt élő másik viselkedésmintáiban a káros elemeket, és aki még az ezekre való ráébredés után is úgy gondolja, ha úgy is van, akkor biztosan megérdemelte, rászolgált vagy épp ő idézte elő a bántalmazást a saját viselkedésével. A másik három kutya, aki vele tart a kalandján – kaland alatt értve, hogy miután a gazdi már tényleg lerázta a kiskutyát, együtt nekiindulnak annak a bizonyos leharapásnak –, másképpen, de szintén csalódott a kapcsolatában, és szintén interiorizálta a róla megfogalmazott vádakat, lenézéséket, becsmérléseket, vagy legalábbis képtelenek szembenézni azzal, miért élnek olyan életet, amilyet, és esetleg tudnak-e tenni ellene. A háromból az egyik kóbor kutya, aki csalódása miatt úgy gondolja, többet nem lehet érzelmeken alapuló kapcsolata, a másik egy gazdis, de elhanyagolt és így magáról is keveset gondoló eb, a harmadik meg egy saját kudarcaival szembenézni nem tudó, szorongó jellem.

Amiből elég jól látszik, hogy ha ebből a filmből kivonnák az ordenáré, obszcén és polgárpukkasztó poénokat, és kutyák helyett emberek lennének a főszereplői, akkor simán elmenne skandináv lélektani művészfilmnek is. Jobban belegondolva úgy kifejezetten hasonlítana is Az igazság bajnokai című Mads Mikkelsen-filmre. Hiszen a Kivert kutyák a maga (ordenáré, obszcén és polgárpukkasztó) módján semmi egyebet nem tesz, mint bemutatja ezeket az embertípusokat (szándékosan embert írtam kutya helyett), mégpedig rengeteg együttérzéssel és érzékenyen, és mintákat mutat fel arra, hogyan is lehet, hogyan is érdemes továbblépni ezekből a zsákutcának tűnő élethelyzetekből, és milyen segítséget tud nyújtani ebben a bennünket körülvevő, támogató közeg.

Hogy ezt úgy teszi, hogy közben halálra röhögjük magunkat a botrányos poénokon, az már csak hab a tortán. Miközben azért ezeknek a poénoknak is több fajtája van, nem kizárólag bunkósbotszerű viccekről van szó. Ha már kutyás film – még ha nagyon sokban el is tér a Lassie-től meg a Beethoventől –, persze ebben is van egy csomó nagyon cuki, a valódi kutyatulajdonságokat kifigurázó poén, és sok minden épül a polgárpukkasztás helyett az egyes jellemekre is, például arra, hogy a főhős kutya mennyire naiv és jólnevelt, mégis próbál megfelelni a kőkemény gengszterviselkedésnek, vagy hogy a másik mennyire nem képes lereagálni a felé érkező sértéseket.

Ráadásul még a magyar szinkronos verzióból is érezhető, hogy Amerikában még egy plusz réteget is kapott a film, mert a kóbor gengszterkutya karaktere a feketékre vonatkozó sztereotípiákat is kifigurázza; a magyar szinkron szerencsére nem próbálja túlzottan kompenzálni a magyarra átültethetetlen helyzetkomikumot, így nem válik kellemetlenné az sem, ami nem tudhat kiteljesedni. Ahogy nem igazán kellemetlen a műfajból kötelezően eredő ellentmondás sem: bár a beszéd közben mozgó szájak sosem lesznek kevésbé furák, ha állatokról van szó, de mivel valódi idomított kutyákkal vették fel a filmet, és csak ott animálták számítógéppel, ahol muszáj volt, az élményt nem rontja el a béna CGI.

Szóval tényleg érdemes megnézni azt a kétperces előzetest a filmből, mert ha a kedves néző képes elviselni, sőt értékelni a humornak ezt a fajtáját, egy sokkal mélyebb és többrétegű film várja a moziban, mint amit benyomva kurvaanyázó kutyáktól valaha is várt volna. Már persze ha valaha is felmerült volna benne, hogy jó lesz benyomva kurvaanyázó kutyákról filmet néznie.

Pedig jó lesz.