Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Kiscelli Múzeumban egy szórakoztató és sok szempontból nosztalgiát keltő kiállításon szemezgethetünk az elmúlt 150 év hajjal kapcsolatos emlékeiből, miközben azt is megtudhatjuk, hogy mekkora feltűnést keltettek az első fodrászlányok Budapesten, miként lett a hajtól való önkéntes megszabadulás a belső erő szimbóluma, és hogy ki volt valójában a megénekelt Gedeon bácsi.
A mai verőfényes reggelen új szenzációra ébredt az Eötvös utca környéke. Már a kora reggeli órákban elterjedt a hír a Hunyadi téri vásárcsarnok mozgalmas világában, hogy az Eötvös utca egyik kis borbélyműhelyében csinos fiatal nő borotvál. Csakhamar megkezdődött a zarándoklás, mindenki látni akarta az új csodát, aki a férfi fodrászipart meghódította a gyengébbik nemnek. A kisasszony tényleg nagyon csinos, ügyesen borotvál, és nem nehéz megjósolni, hogy rövidesen követői is akadnak majd ezen a nehéz pályán.
– így számolt be a Pesti Napló 1924 novemberében egy fodrászlány felbukkanásáról, ami akkoriban olyan ritkaságnak számított, hogy mindenki a csodájára járt. Az idézet a Kiscelli Múzeum nemrég nyitott fodrásztörténeti kiállításán szerepel, és érzékletesen mutatja, hogy a téma mennyire nem csak a hajcsavarók, a dauer, a parókák vagy Gedeon bácsi története, hanem legalább annyira nőtörténet is. A rengeteg bemutatott érdekes, szórakoztató részlet, tárgy és szöveg mellett világosan kirajzolódik, hogy bár a szépség- és fodrászipar mindig is főleg a nőkre épült, mennyire nem voltak, nem lehettek aktorai mindannak, ami a testükkel, a hajukkal történt évszázadokon keresztül.
| Maximka és a Bauhaus-ihlette frizura |
Amellett, hogy a kiállítás egy társadalom-, technológiai és frizuratörténeti perspektívát is felrajzol, sok kapcsolódó érdekességet is elmond és megmutat Honthy Hanna kontyfésűjétől kezdve apácák által hajból készített ékszereken át annak a Baross utcai fodrászszalonnak a berendezésééig, aminek a székében többek között Karinthy Frigyes, Török Sophie vagy Babits Mihály is ült. Még a punkok sörrel, mosószappannal és cukros vízzel formázott tarajának és a TikTok-hajtrendeknek is szenteltek néhány mondatot. Tudta-e például, hogy: |
A fodrászipar fejlődését az elmúlt 150 évben elsősorban a női hajakkal kapcsolatos elvárások ösztönözték. Valódi paradigmaváltás akkor következett be, amikor a nyugati világban a nők a hajukat – életkortól, családi állapottól, a 20. század közepétől pedig már társadalmi hovatartozástól függetlenül is – elkezdték szabadon viselni paróka vagy állandó fejfedők nélkül. Annak ellenére, hogy a nők egyenjogúsági és munkába állási küzdelmeinek folyamatában a fodrászat volt az egyik szakma, ahol legkorábban és leggyakrabban meg tudták vetni a lábukat, mégsem volt ez egyenes és egyszerű út.
A szalon, ahol egyszerre létrehozzák és fogyasztják is a terméket
Nem meglepő, hogy oly sok divattal és emancipációval kapcsolatos úttörő kezdeményezéshez hasonlóan az első fodrászszalonok is Franciaországban jelentek meg. A 17. században itt váltak először a „testápoló” borbélyok (akik annak idején még foghúzást, sebkezelést, köpölyözést vagy akár amputálást is végeztek) „szépségápoló” fodrászokká. Az európai fodrászat központja is Franciaország lett, Párizsban nyílt meg az első szalon az arisztokrata vendégek számára. A nyilvános fodrászatok elterjedését főleg az egyház akadályozta erkölcsi alapon, az általános társadalmi etikett ugyanis megkívánta, hogy egy nő ne maradjon egyedül idegen férfi társaságában. Az egyenjogúsági mozgalmak előtt a nők nyilvánosan nemhogy nem dolgozhattak, de a 19. század végéig a hajuk alakítására is kizárólag otthonukban, a módosabbak cselédjeik segítségével keríthettek sort.
Idővel a fodrászati szolgáltatás egyre inkább teret nyert a nagyvárosokban, a polgárság és a középosztály köreiben is. Az első női frizurakészítő műhelyek kezdetben áruházak – például illatszerboltok – részeként működtek, egyfajta nyilvánosságon belüli privát térként, ahova a nők már egyedül is elmehettek. Az egyszemélyes, utcáról közvetlenül nyíló szalonok csak a 20. század elején, a nőmozgalmak hatására alakultak ki és terjedtek el, amikor a nők már egyre önállóbban férhettek hozzá a külső, fizikai terekhez, de még ekkor is fő szempont volt a diszkréció, mind megközelíthetőségben, mind a budoárszerű berendezésben.
A nagyvárosi szalonok terjedésének fő motorja az az innováció volt, hogy az 1920-as évektől a női hajformázás legfőbb eszköze a vágás lett a kontyépítés helyett. Ez gyakoribb, rendszeres beavatkozást igényelt, megjelent az eton-, majd a bubifrizura. A szalonban a termék létrehozásának és fogyasztásának aktusa egyszerre valósult meg, a hely műterem és kiállítás is volt egyben, ahol nyilvánosan készült el a hajviselet és reprezentálódott a divat, és ahol stilisztikai, technológiai újítások sora indult be.
| A hajtól megszabadulás jelentései |
Míg korábban a haj levágása, különösen a nők esetében, évszázadokon át a megbecstelenítés aktusa volt, a hajtól való önkéntes megszabadulás egy ponton a belső erő demonstrációja lett. A 18. század végén, a francia forradalom hatására rövidült meg először radikálisan a női hajviselet, amikor a rizsporos parókát a rövidre nyírt haj, az úgynevezett Titusz-vágás váltotta fel. A guillotine alá vezetett, megnyírt rabokkal való azonosulás kifejezésének szánt divatot a férfiak ellenszenvvel nézték, így nem is tartott sokáig. Az 1920-as évekre nagyot változott a világ. A korábban népszerű és foglalkoztatott, fésüléssel frizurát készítő, végzettség nélkül dolgozó frizőrnők például szinte teljesen eltűntek, ami nem feltétlenül az ipartestület szigorításainak, mint inkább a nőeszmény, az ízlésvilág, a testtudat megváltozásának volt köszönhető. Mindez a bubifrizura és általában a női rövid haj térhódításában öltött testet – a bubit vágni kellett, amihez a fésülőnők nem értettek. A most már klasszikusnak számító bubi vagy bob nagy durranás volt a maga korában, a hagyományos női eszmény elleni lázadást jelképezte azzal, hogy a hangsúlyt a hajról annak hiányára helyezte, meztelenül hagyva a nyakat. Az első bobot 1901-ben készítették egy középkorú francia színésznőnek, akinek egy fiatal lány szerepét kellett eljátszania, ezért a haját kislányosan rövidre vágták. Azért az jellemző, hogy az új frizura egy 18. századi férfi parókatípusról kapta a nevét. |
Az igazi Gedeon bácsi
A 20. század elején a nők már munkaerőként is feltűntek a nyilvános fodrászüzletekben, igaz, sokáig csak segédszemélyzetként, kevesebb pénzért. A borbély szakmai emancipációja, tehát a női borbélyok megjelenése az 1910-es évek elején kezdődött, Budapesten például igazi szenzáció volt, amikor egy józsefvárosi műhely azt írta a cégtáblájára, hogy „Borbély és fodrász a gyors női kézhez”. Jelentőségük viszont csak az első világháborút követően, a női vendégek tömeges megjelenésével párhuzamosan ugrott meg igazán.
A második világháború végére a nők arányának emelkedését elsősorban a megözvegyült borbély- és fodrászfeleségek megugró száma magyarázza, akik kénytelen voltak a férjük helyett továbbvinni a boltot.
A szakma napjainkban is tapasztalható „elnőiesedése” a női és férfi fodrászüzletekben is csak az '50-es évektől indult el, és jó pár évtizedbe telt, mire a férfiakéhoz hasonló szakmai tekintélyt és anyagi megbecsültséget kivívták maguknak. Ez azonban sokáig nem jelentette azt, hogy közülük kerültek volna ki a szakma emblematikus képviselői.
Nők fodrászként akár mestervizsgával is jóval nehezebben tudtak a férfiakéval mérhető rangot szerezni,
de szívós munkával, kitartással néhányuknak sikerült a felemelkedés, ennek egyik eszköze az oktatói feladatok vállalása volt. A kiállításon név szerint ki is emelik néhányukat, akik többségükben ma is aktívan működnek: Baracskai Máriát, Szabados Iréne-t, Rózsa Erzsébetet, Fátrai Krisztinát, Molnár Jolit, Viola Dórát, Kászonyi Ildikót, Bozsik Katalint, Zsiga Renátát, Brunda Évát, Koczka Beát és Sommer Katalint.
Persze, ha már emblematikus fodrászokról van szó, nem lehet nem megemlíteni Szécsi Pál '70-es évekbeli slágerének főszereplőjét, Gedeon bácsit, aki egy nagyon is létező hajszobrász volt: úgy tudni, hogy a „nők bálványát” Tárnoky László aranykoszorús mesterfodrászról mintázták, róla írta S. Nagy István a szöveget. Őt az egyik legnagyobb magyar fodrászlegendaként tartják számon, ma egy budapesti fodrásziskola viseli a nevét. Eredetileg zsokénak készült, végül a szülei tanácsára, egy biztosabb egzisztencia reményében jelentkezett fodrásztanulónak egy Lónyay utcai műhelybe. Az már soha nem derül ki, hogy a lovassportban milyen karriert futott volna be, de az biztos, hogy a hajszakmában csúcsra jutott: a Váci utcában volt szalonja, és fésült hajat mások mellett Karády Katalinnak és Ruttkay Évának is.
Vissza a hagyományokhoz?
Habár a ma emberének a kávéházakhoz hasonlítható, békebelinek mondott szalonokról sok emléke nem lehet, a szocializmusban működő fodrászatok annál többünkben ébreszthetnek egyfajta nosztalgiát. A fodrászatok ezekben az évtizedekben hatalmas szépségipari komplexumokká duzzadtak, ahol akár 10-15 szakember is dolgozhatott egy műszakban egymás mellett, kisebb felelősség és kontroll alatt, ami a szolgáltatás színvonalának nem feltétlenül tett jót. A közös anyaggazdálkodás jelentős pazarlást vont magával, így a nagy fodrászatok előbb-utóbb veszteségesek lettek. Ezt a tendenciát erősítette, hogy a szocializmusban mesterségesen alacsonyan tartották a szolgáltatások árait azért, hogy széles néptömegek megengedhessék maguknak:
heti egy berakás, havi egy festés, háromhavonta egy dauer mindenkinek járt.
A nagy halom hajacsavaró látványától nekem nemcsak a dauervíz szaga ugrott be rögtön, hanem egy korai, pöttyös-könyves olvasmányélményem is: Gergely Márta Szöszi című regénye, amit először az '50-es évek végén adtak ki, és ami egy fodrásznak tanuló kamaszlányról szól, benne olyan érzékletes leírásokkal, hogy szinte látjuk magunk előtt az ablakban fonnyadozó, csüggedt fikuszokat, halljuk a szárítógépek búgását, és érezzük a sampon, a kölni meg a hajfestékek fanyar szagát: „Nagy üzlet, elegáns állami üzlet, fényes tükörablakok, csipkefüggönnyel. Kétoldalt, a fal mellett, tizenkét-tizenkét piros héjú szárítóbúra. Szombat délután, ha benéz az ember, ott ül a sok nő, kettőt-hármat manikűröznek, közben képes újságot olvasnak, cigarettáznak.”
A könyvbeli üzlet reggel fél 7-től várta a vendégeket. „Azért nyitnak ilyen korán, mert a dolgozó nők közül sokan ilyenkor jönnek. Gépíró-kisasszonyok, hivatalnoknők, akik nyolc órára, fél kilencre járnak munkába, és még előtte fényesre mosatják, csinosra fésültetik hajukat. Háziasszonyok is jönnek ilyen korán, hozzák a piaci kosarat, utána vásárolnak. Öreg nénik is, akik vékonyka ősz hajukat mosatják. Később, kilenc és tíz óra tájban másféle hölgyek jönnek; elegáns dámák, ügyvédnék, orvosnék, meg a közeli színház művésznői. (…) mindenki másféle, és itt, a fodrásznál, beszédesek a nők. Még az előkelő hölgyek is! Elmesélik, hogy hova mennek nyaralni, hogy hol lehet kapni valódi ausztrálgyapjúból készült szövetet, de még a gyereknevelésről is szó esik néha. Az igazán kedves, állandó vendégek inkább délelőtt járnak be. (…) Délután már több a futó vendég, akit senki nem ismer. Bejönnek, olvasnak, nem beszélgetnek senkivel, várják, hogy sorra kerüljenek, aztán fizetnek és mennek.”
Az uniszex fodrászatok már a rendszerváltás után, a '90-es években terjedtek el igazán, habár a nemek már korábban elkezdtek keveredni, amikor általánosan elterjedt a gyorsabb és kevésbé kellemetlen vegyi, azaz hideg tartóshullám, amire nem ritkán férfiak is befizettek; mivel ezt a technikát a női fodrászok alkalmazták, a férfiak elkezdtek dauerre bejárni a női szalonokba. A gyorsfodrászatok és a különféle franchise-ok kora ma is tart, érdekes kombinációt alkotva az egyre elterjedtebb, a hagyományos borbélyképzésen alapuló barberkultúrával. A férfiklub-szerű, a retro maszkulinitáshoz visszatérő szalonok a nők előtt zárva vannak, ami úgy tűnik, megint visszahozza a nemek szerinti szeparációt. Ezzel a nemiséget hangsúlyozó trenddel párhuzamosan több világvárosban, így Londonban, New Yorkban, Amszterdamban, Berlinben vagy Prágában gendersemleges fodrászatok is megjelentek az elmúlt években, ahol abból indulnak ki, hogy a frizurának nincs neme.
A Kiscelli Múzeum A jólfésültség története – Fodrászipari forradalom Budapesten című kiállítása október 31-ig látogatható, kurátor: Szabó Zsuzsanna etnográfus-fodrász.
Még több Élet+Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
