Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hogy nő fel egy ember gyerekkor nélkül? Tova Friedman még csecsemő volt, amikor kitört a második világháború, első élményeit a gettóban szerezte, kisgyerekként már megismerte az auschwitzi haláltábort, de túlélte, és most azt mondja: ha engedné, hogy elhatalmasodjon rajta a sötétség, azzal Hitler nyerne, azt pedig nem fogja engedni. Interjú a holokauszt egyik legfiatalabb túlélőjével.
„Úgy érzem, én képviselem azt a másfélmillió gyereket, akiket elgázosítottak, halálra éheztettek vagy más borzasztó módon öltek meg” – mondja Tova Friedman, ma már amerikai pszichoterapeuta: egyike annak az öt embernek, akik a gyerekek közül túlélték a holokausztot Tova szülővárosában. 1938-ban született Lengyelországban, és mivel születése után hamar kitört a második világháború, a Tomaszow Mazowiecki nevű kisváros gettójában, borzalmas körülmények között kezdett cseperedni; az éhezés, a nácik rendszeres gyilkosságai és végül a deportálások miatt egyre csökkent a gettó létszáma; volt olyan ember, aki szándékosan az élelemért a falon kívülre küldött gyerekekre vadászott a gettó mellett.
Továt és édesanyját Auschwitzba szállították, de máig meg nem magyarázott okból nem ölték meg azonnal, ahogy azt a hasonló korú kisgyerekekkel máskülönben mindig tették. Később a többi gyerekkel együtt aztán a gázkamrába vezényelték őket, de hosszas fejetlenség után mégsem gyilkolták meg őket aznap sem; vagy mert az előző napi fogolylázadás robbantása miatt meghibásodott a gázkamra, vagy egy épp akkor érkezett utasítás miatt. A tábor felszabadításakor sérült anyjával együtt nem élték volna túl a nácik halálmenetét sem, így elrejtőztek a halottak között, és megmenekültek. Tova édesapja is hazatért Dachauból, jó néhány évtizeddel később pedig a felnőtt, előbb Izraelben, majd Amerikában letelepedő Tova túlélte a mellrákot is.
Életéről hosszú idő után írt csak könyvet, Malcolm Brabant, a BBC és a PBS haditudósítája segítségével, amely nemrég magyarul is megjelent, Auschwitz lánya címen. Tova rendszeres előadásai mellett egyik unokája révén a TikTokon is jelen van: azt mondja, úgy érzi, kötelessége beszélni arról a másfélmillió gyerekről, akiket meggyilkoltak a holokauszt alatt.
Zoomon készítettünk vele interjút saját elképesztő életéről, az ukrajnai háborúról, arról, miért nevezi magát rossz anyának, és végül hogy mit gondol, megtörténhetne-e újra, ami nyolcvan éve történt.
hvg.hu: Tudja a pontos számot, hányszor menekült meg a szinte biztos halál elől?
Tova Friedman: Nem, erre így sose gondoltam még. Mindig az eseményekre gondolok vissza, de korábban még sosem számoltam meg. Várjon csak, összeszedem. Azt hiszem, hatszor.
hvg.hu: A túlélései története egészen elképesztő. Gondolom, sokszor feltette már magának a kérdést: „Miért éppen én menekültem meg annyiszor?”
T. F.: Nem pont ezt a kérdést szoktam feltenni magamnak, hanem azt: miért nem én haltam meg? Hiszen a legtöbbször egyszerűen a szerencsén múlt, hogy életben maradtam, nem volt semmilyen különleges oka. Csak a szerencse. Úgy szoktam folytatni a gondolatot: ha viszont túléltem, mi lehet a kötelességem, mi lehet a feladatom? Számomra inkább ez a fontos kérdés. Tudja, huszonöt éve rákos lettem, de akkor sem kérdeztem meg, miért. Ilyen az élet. Az élet dob a kockával, te pedig kapsz egy számot. A kérdés mindig az volt: így, hogy túléltem, mit kezdek az életemmel?
hvg.hu: Ezért döntött úgy nyolcvan év után, hogy könyvet ír Auschwitzról?
T. F.: Így van, ezért írtam meg a könyvet, és ezért beszélek annyit a témáról mindenkivel, akit érdekel.
Úgy érzem, én képviselem azt a másfélmillió gyereket, akiket elgázosítottak, halálra éheztettek vagy más borzasztó módon öltek meg.
Én elég szerencsés voltam ahhoz, hogy túléljem, így beszélnem kell a nevükben is, és emlékeztetnem kell a világot, hogy mindez megtörtént. A legrosszabb dolog, ami a világon történhet, hogy mindezt elfelejtik. Nem szeretném, hogy az életemből csak a por maradjon meg. Ez a kötelességem.
hvg.hu: Van, hogy úgy érzi, túl nehéz eleget tennie ennek a kötelezettségnek? A könyvben leírja: sokszor iszonyú volt a kutatás kedvéért annyi év után újra felidézni mindazt, ami önnel és a családjával történt.
T. F.: Már nem érzem így, de igen, korábban nagyon nehéz volt. Hozzáteszem, én csak felnőttkoromban kezdtem minderről beszélni, mert addig nem volt senki, akit érdekelt volna, de én sem tudtam volna megnyílni. A lányom már iskolás volt, már a késő negyvenes, kora ötvenes éveimben lehettem addigra. De persze addig is rengeteget gondoltam rá; ebben éltem az egész életemet. Ha ilyesmit éltél át, lehetsz bárhol, ülhetsz a moziban, a színházban, nyaralhatsz éppen, mindig lesz valami, ami hirtelen előhívja az emlékeket.
És akkor újra ott vagy. Ez nem olyasmi, amit félre tudsz tenni.
Így mire eljutottam odáig, hogy elkezdtem beszélni róla, már készen álltam a feladatra. De tény, hogy eleinte nagyon nehéz volt. Ma már nem annyira.
hvg.hu: Úgy érzi, megérte kitennie magát az események felidézésével járó nehézségeknek?
T. F.: Mindmáig vannak rémálmaim, különösen akkor voltak gyakoriak, amikor a könyvet írtam. Ó, anyám! Felriadtam, és azt mondtam: hát ez meg mi volt? De nincs mit tenni ellene. Ez a sejtjeid részévé válik, része lesz a mentális, fizikai és szellemi állapotodnak. És szinte mindennap előjön, például amikor az unokáimmal ebédelek, és nem akarnak megenni mindent a tányérjukról. Mi az, hogy nem akarjátok megenni?! Régebben inkább megettem én minden maradékukat, de aztán rájöttem, ennek semmi értelme. Ma már csak azt mondom nekik: csak annyit vegyetek, amennyit tényleg meg is esztek. Persze biztos mások is épp ezt mondják, de esetemben ez a személyiségem kitörölhetetlen része: az éhezés örökre velem maradt.
hvg.hu: Ha terapeutaként találkozna azzal, hogy egy embernek egyszerűen kimaradt az életében a gyerekkor, mit mondana, mennyire súlyos probléma ez? Én laikusként nem tudom elképzelni, hogy lehet így egészséges felnőtté válni. Márpedig ön azt írja a könyvben: mivel közvetlenül a háború előtt született, élete első éveiben csak a gettóval, a gyilkosságokkal, a rettegéssel és a haláltáborokkal találkozott.
T. F.: Ez nagyon fontos kérdés. Számomra is ez volt a legrosszabb.
Sosem voltam jó anya,
mert nem értettem, mi az, hogy játszani. Még ma sem értem. Márpedig a játék a felnövés része, a gyerekek így tanulják meg az osztozkodást, a fájdalmat, a gyászt, amikor elvesztenek egy plüssállatot, az együttműködést a játszótéren. Én semmi ilyesmit nem tanultam meg. Így amikor a gyerekeim ilyen korúak lettek, nem tudtam, hogyan tanítsam meg őket minderre. Nem értettem a játékukat, ahogy nem értettem például a bevásárlást sem: csak úgy elmegyek a bevásárlóközpontba, hogy vegyek magamnak egy kabátot? Sőt, válogathatok is öt kabát közül?! Szerencsére a férjem mindebben sokkal jobb volt nálam; valószínűleg ő sokkal jobb szülő volt a gyerekeink kiskorában, mint én. Én túl komoly voltam anyukának.
hvg.hu: Haragudtak önre ezért a gyerekei?
T. F.: Ó, biztosan! Mindig azt mondják: sokkal jobb vagyok nagymamának, mint anyának. Mert mostanra megtanultam, hogy rendben van leülni monopolyzni, rendben van kártyázni. A gyerekeimmel még nem így voltam, azt akartam, hogy állandóan csak olvassanak, hogy gondolkodjanak, mindig legyenek komolyak, és tegyenek valami jót az emberiségért ahelyett, hogy – szerintem – teljesen haszontalan játékokkal játsszanak.
hvg.hu: Hogy sikerült túllépnie ezen a gondolkodásmódon?
T. F.: A gyerekeim rengeteget kritizáltak miatta.
A kislányom mindig azt mondta, majd én megtanítom neked, hogyan kell anyukának lenned.
Beletelt egy időbe, de ahogy említettem, a férjem kompenzált mindezért. Hiszen ő amerikai volt – nemrég halt meg –, gyerekkorában folyton labdázott, sakkozott és minden olyasmit csinált, amit a normális gyerekek.
hvg.hu: Mi az oka annak, hogy mindazok után, amin keresztülment, ahány felfoghatatlanul rossz tapasztalatot szerzett az emberiségről, nem vált sötéten gondolkodó, depressziós emberré?
T. F.: Ezen én is sokszor gondolkodtam, és tudja, mire jutottam? Persze nekem is megvannak sötét pillanataim, ahogy mindenkinek,
de ha megengedném, hogy ez eluralkodjon rajtam, azzal Hitler győzelmet aratna.
Épp pár hete voltam legutóbb a Jad Vasem holokauszt-múzeumban, és ott találkoztam egy idézettel valakitől, akit megöltek Auschwitzban; nem fotóztam le, de valahogy így szólt: „Ha életben vagy, élvezz minden pillanatot. Énekelj, táncolj, szagolj meg egy virágot. Ne fecséreld el az idődet a Földön.” És ha csak megtehetem, nem is akarom elfecsérelni azzal, hogy nyomott vagyok, legalábbis nem jobban, mint egy átlagos ember. Nézze, 85 éves vagyok, három éve vesztettem el a férjemet, persze, hogy vannak nehéz pillanataim. De nem engedem, hogy túl sokáig tartsanak.
hvg.hu: A könyvében azt írja, azok, akiknek gyerekként kellett átélniük a háborút vagy a haláltábort, könnyebben fel tudták dolgozni a traumát, mint a felnőttek. Miért van ez?
T. F.: Egy gyerek számára egy ilyen élmény csak a tapasztalatai kis részét jelenti. Ez velem is így volt: a háború után Amerikába költöztem; megtanultam olvasni, és az olvasás egyenesen kiterjesztette az elmémet; találkoztam a férjemmel; egyetemre mentem. Ezeket a pozitív eseményeket hosszú időbe telt, míg feldolgozta az agyam. De volt időm minderre. Ha idősebb lettem volna, amikor keresztülmentem a háborún, kevesebb időm lett volna a felépülésre. Minél több időd van arra, hogy jó tapasztalatokat szerezz, annál inkább képes vagy felülkerekedni a gyerekkorod borzalmain. Emellett öt éven keresztül pszichiáterhez jártam, és ez rendkívül hasznos volt.
hvg.hu: Ma már ismerjük az örökölt trauma fogalmát, amikor a következő generáció is olyan traumákkal él, amelyek akkor történtek a felmenőivel, amikor ő még meg sem született.
T. F.: A legidősebb lányom gyakran álmodik a holokauszttal: ő örökölte a traumámat. A tudomány szerint általában a család elsőszülöttje örökli a szülők problémáit. Terapeutaként is ezt látom; mindig azt mondom, jobb lenne, ha a második gyerekkel tudnánk kezdeni, nem az elsővel. A lányom rengeteg mindent kapott ebből a csomagból, aminek következtében nagyon vallásos lett, azt remélve, hogy az Istenhez való közelség old valamennyit a szorongásain. Másrészt úgy érezte, így tudja továbbvinni anyám családjának örökségét: a családunknak az az ága nagyon vallásos volt, de Hitler mindenkit megölt közülük, én pedig nem gyakorlom a vallást. A lányom azt mondja: Hitler megpróbálta kiirtani a judaizmust, így az ő feladata az is, hogy ez ne sikerüljön. Ő rengeteget szenved a holokauszt miatt, és még nálam is többet beszél róla.
hvg.hu: Hogy lehetséges olyan traumákat továbbörökíteni, amelyeket az ember nem is élt meg?
T. F.: Ennek köze van ahhoz a módhoz, ahogy a holokauszt megtörtént. Ez nem háború volt, hanem mészárlás. A zsidók nem tudtak visszalőni. Az ágyukban lőtték agyon az embereket, legalábbis a szerencsésebbeket. Ez az egész nemzedékre hatással volt, még azokra is, akik ott sem voltak. Például az amerikaiakat; sokakkal beszéltem közülük, akiknek sem saját maguk, sem a családjuk révén nem volt közük a holokauszthoz, és itt éltek már a 20-as évek óta; vagy az izraeli zsidókat, akik akár már az első világháború előtt kiköltöztek. A trauma a világ minden zsidójára hatással volt valamilyen szinten. A történelemnek ez a része olyannyira embertelen volt, hogy azt szinte lehetetlen feldolgozni, különösen, ha a te népeddel történt. Hasonlóan érezhetnek az örmények is. Ezt a jelenséget a pszichológia kollektív memóriának hívja.
hvg.hu: Az ön édesanyja mindig mindenről a teljes igazságot mondta el önnek, sosem próbálta szépíteni a dolgokat vagy hamis reményt kelteni, és nemegyszer épp annak köszönhette a túlélését, hogy pontosan elmondta önnek, egy rossz mozdulat esetén milyen megtorlásra számíthat a náciktól. Békeidőben mit gondol: kell ennyire őszintének lenni a gyerekekkel?
T. F.: Anyám úgy gondolta, ha nem tanítja meg, hogyan védjem meg magamat, meg fogok halni, így azzal védett meg, hogy elmondta az igazságot. Így mindig pontosan tudtam, mi történik. Azt hiszem, emiatt az egész kevésbé volt félelmetes számomra.
Ha tisztelek egy gyereket, akkor az igazat kell mondanom neki. Más kérdés, hogy az az igazság lehet száz százalékig igaz vagy ötven százalékig igaz. Ha meghal egy háziállat, a gyereknek tudnia kell, hogy meghalt és nem fog visszajönni, de abban már nem vagyok biztos, hogy hozzá kell tenni, a mennyországba költözött, hacsak nem hiszel nagyon mélyen a mennyben. Ha megerősíted azt a valóságot, amit egy kisgyerek gondol, azzal erőt adsz neki. A terapeutaként nekem elmondott történetek alapján ki tudom jelenteni, hogy semmi sem rosszabb az olyan eseteknél, mint amikor meghal a nagymama, de a gyerek nem mehet el a temetésre, és azt mondják neki, hogy nagyi csak elutazott egy nagyon szép helyre, ahonnan nem akar visszajönni. Ez undorító! Ez hazugság. Mit gondolhat ez a gyerek? „Mi az, hogy elutazott a nagyi? Ezek szerint már nem szeret?” Próbálom ugyanazt tenni, amit az én anyám tett.
hvg.hu: Mi a helyzet az olyan kitalációkkal, mint mondjuk a Mikulás?
T. F.: Sose mondanám a gyerekemnek, hogy egy kövér fickó hozta az ajándékokat, aki a kéményen ereszkedett le. Ez hazugság. Ahogy a fogtündér is. Különben is, mi a baj azzal, hogy a szülők adják az ajándékot? Hiszen ez csodálatos! Miért kell a gyerekeknek varázslatot keverni a témába? Legfeljebb nagyon kis korukban, de aztán hamar elmondani nekik, hogy ez egy játék volt. Persze van, aki úgy gondolja, hogy a mágikus gondolkodás fontos az életben. Én terapeutaként nem dolgozom gyerekekkel, de nem is tudnék, hiszen a saját gyerekkoromat sem értem.
hvg.hu: Ha már szóba került a mágikus gondolkodás: korábban úgy fogalmazott, a túlélése a puszta szerencsének volt köszönhető. Sosem fordult meg a fejében, hogy valami többről van szó? Csodáról, isteni akaratról vagy efféléről?
T. F.: Sokat gondoltam erre, de tudja,
ha nem azt gondolnám, hogy szerencsém volt, hanem hogy Isten kiválasztott, akkor nagy bajban lennék.
Miért pont engem választott Isten? Miért nem valaki mást? Akkor folyton bűntudatom lenne. Mit kellene csinálnom Isten szerint? Ráadásul akkor közeli kapcsolatot kéne ápolnom Istennel, márpedig én nem vágyom erre a kapcsolatra. Szóval szerintem csak szerencséről van szó. De hogy a szerencsét Isten okozza-e, azt nem tudom; még azt sem tudom, Isten létezik-e. Ha létezne, az túlzottan megnehezítené az életemet.
hvg.hu: Miközben a könyvet írta, Oroszország háborút indított Ukrajna ellen.
T. F.: Ne hasonlítsuk össze ezt a helyzetet a holokauszttal. Ez egy háború. Pontosan tudom, hogy most is szenvednek gyerekek, akik elvesztik a családjukat, a szüleiket, az otthonukat, de ez egy háború, amelyben hadseregek vesznek részt, és mindenki tudja, mi történik. És Ukrajna vissza tud ütni: vannak tankjaik, lőszereik, katonáik. Nekünk semmink nem volt. Ami akkor történt, népirtás, ez pedig háború. A háború borzalmas és rengeteg szenvedést okoz, de akkor sem lehet összehasonlítani azzal, mint amikor alszol otthon az ágyadban, valaki betör a lakásodba, és a szemed láttára agyonlövi a gyerekedet.
hvg.hu: Attól viszont sokan félnek, hogy újra világháború törhet ki.
T. F.: Ez nagyon ijesztő, az egyetlen biztató tényező, hogy ma már minden nyilvános: mindenki tudja, mi történik, és Oroszország nem tud hazudni. Hiába mondják, hogy nem ölnek meg civileket, vagy nem erőszakolnak meg nőket: de igen, épp ezt teszik, és mind tisztában is vagyunk ezzel. A világ közös lelkiismerete lép fel mindaz ellen, ami történik. Amerika rengeteg pénzzel támogatja Ukrajnát, ahogy Lengyelország és sok más ország is, a menekülteket is mindenütt befogadják. Valamennyit enyhít a kínon, hogy nem hagyták magára Ukrajnát.
hvg.hu: Ma szinte minden holokauszt-emlékművön szerepel, hogy „Soha többé”. Mit gondol, megtörténhetne újra a holokauszt?
T. F.: Nem. Tudja, miért? Mert már ott van nekünk Izrael. Akkoriban még nem volt ország, amely megvédett volna bennünket. Nem volt hadseregünk, nem állt senki az oldalunkon, és szét voltunk szórva szerte a világon. Ha ma megtámadnak egy zsidót bárhol a világon, Izrael tárt karokkal várja. Sok ezer ukrán zsidó is letelepedett most Izraelben. Már van egy országunk, amely védelmet ad. Ezért nem hiszem, hogy újra megtörténhetne, valamint a mai média miatt sem. Ne felejtsük el, hogy a második világháború alatt senki nem ismerte az igazságot, a gyilkosságokat titokban tartották; még a Vöröskereszt sem tudott arról, mi történik. Az antiszemitizmus miatt viszont aggódom.
hvg.hu: Mit gondol, miért erősödik annyi országban ma a nacionalizmus, a populizmus és az antiszemitizmus?
T. F.: Az antiszemitizmus a világ egyik legősibb előítélete; már kétezer éve velünk van. Amerika népességének mindössze két százaléka zsidó, de mindenki úgy gondolja, a szám legalább negyven százalék, és ellenünk irányul minden előítélet fele is. Nem tudom, miért. Talán mert nagyon láthatóak vagyunk. Ebben a két százalékban rengeteg a professzor, és a népességünkhöz képest hatalmas a Nobel-díjasok aránya; Izrael a világon az egyik legerősebb állam a tudományos munkát tekintve. Azt hiszem, az antiszemitizmushoz köze lehet valamiféle féltékenységnek. Pedig mi csak azt szeretnénk, ha békén hagynának minket. Mi nem térítünk senkit, senkitől nem kérjük, hogy legyen zsidó, sőt csak az válhat azzá, aki nagyon szeretné.
Emellett a természetünk része, hogy úgy érezzük, muszáj sikeresnek lennünk. Hiszen mindig üldöztek: ha nem lettünk volna sikeresek, már évezredekkel ezelőtt kihaltunk volna. Én személy szerint nem ismerek egyetlen egy zsidót sem, aki ne végzett volna egyetemet. Számunkra olyan az egyetem, mint az oxigén: nincs más választásunk. Én is három diplomát szereztem, és ez volt a normális. Anyám azt mondta, talán előbb meg kéne házasodnom, úgyhogy megházasodtam, de közben már egyetemre jártam, ahogy a férjem is a házasságunk alatt szerezte meg a doktorátust.
hvg.hu: Anne Frank írja a naplójában: „Mindenek ellenére hiszek abban, hogy az emberek a szívük mélyén jók.” Egyet tud érteni vele mindazok után, ami önnel történt?
T. F.: Azt hiszem, az emberek a szívük mélyén szeretnének jók lenni. És ez még nem jelenti azt, hogy azok is. Mindig azt mondom, minden emberben megvan a jó és a rossz is; úgy születünk, hogy mindkettő bennünk van, és az életünk során meg kell tanulnunk kontrollálni a sötétebb oldalt. Hiszen mind azt akarjuk gondolni magunkról, hogy jó emberek vagyunk.
Nem hiszem, hogy bárki is úgy szeretni meghalni, hogy a halálos ágyán elégedetten azt mondja: „Ah, de jó, olyan rettenetes ember voltam!”
Nem tudom elképzelni, hogy így lenne. Szóval szerintem az a dolgunk, hogy megtanuljuk felismerni a bennünk lévő gonoszságot, és kordában tartsuk. Mert mindnyájunkban megvan. A Tízparancsolat sem azért született, mert ne lennénk hajlamosak arra, ami benne van. „Felebarátod házastársát ne kívánd!” – hiszen kívánjuk. „Ne lopj!” – mert hát lopunk. Ezt el kell fogadnunk magunkban, és aztán ellentétesen cselekednünk. Az élet erről a küzdelemről is szól, ami szinte mindennap zajlik, akár olyan apróságok révén is, hogy csaljunk-e egy teszten. Ha ezzel tisztában vagyunk, küzdünk ellene, és nyerünk – akkor lehetünk jó emberek.
Auschwitz a TikTokon: nem retteghet a legrosszabbtól, aki még elképzelni sem tudja
A holokauszt azokban is megölt valamit, akik életben maradtak - mondja a bonyhádi születésű 97 éves túlélő, Lily Ebert. De mozgósította bennük az életet is, és Lily Ebert életéből rengeteget meríthet a világ. Az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még meghallgathatjuk azokat, akik túlélték a koncentrációs táborok borzalmait.
Arcot adni a holokauszt gyerekáldozatainak – elindult Nemes Jeles László új projektje
