A saját magukról való gondoskodás témájára – a sokszor megkerülhetetlennek tűnő kifejezéssel élve: énidőre – teljes iparág épült a nők köré, ma már annyi mindent megtehetnek magukért a jóga- és zumba órától kezdve a léböjtkúrán át a spirituális megvilágosodásig, hogy nehezen magyarázható, miért érzik magukat mégis olyan sokan nyomorultul. Ennek részben az az oka, hogy az énidő-ipar eszközei és lehetőségei nem feltétlenül tudnak érdemben kezdeni valamit azzal a problémával, amely sok szempontból kódolva van a női létezésbe: a kiégéssel.

Így a nemzetközi nőnap környékén rengeteg témába vágó kérdést körbejárhatnánk, és meg is tettük, de ezeket most kiegészítenénk egy gyakorlati megközelítéssel is egy olyan élethelyzetet érintve, amelynek a kockázata nagy arányban érintheti a nőket.

A kiégést mint szakkifejezést a pszichológus Herbert Freudenbergernek köszönhetjük, aki 1975-ben a következő három kritérium mentén rakta össze a fogalmat:

• érzelmi kimerültség – a túl sok és túl hosszú ideig tartó törődésből eredő fáradtság,
• deperszonalizáció – az empátia, a törődés és az együttérzés kimerülése,
• csökkent teljesítményérzet – a hiábavalóság leküzdhetetlen érzése: az az érzés, hogy bármit tesz is az ember, az nem változtat semmin.

Libri Kiadó

Azok a társadalmi, gazdasági, kapcsolati keretek, amelyek között a nők ma boldogulni próbálnak, sok szempontból kitermelik az érzelmi kiégéshez vezető csapdahelyzeteket, amelynek a feltérképezésére és az ezekből való kivergődésre egy testvérpár, Emily és Amelia Nagoski rakott össze egy gyakorlati útmutatót az Érzelmi kiégés - A stresszkezelés gyakorlati titkai nőknek című könyvében. (Emily pszichológusként foglalkozik stresszkezeléssel és szexedukációval, Amelia a karmesteri végzettsége mellett kutatja a zene, a pszichológia és a kommunikáció kapcsolatát. Első kézből vannak tapasztalataik a kiégésről.)

A kiégés természetesen bárkit érinthet, nemtől függetlenül, a szerzők azonban ezúttal kifejezetten nőknek írták a könyvüket – részben azért, mert ahogy az Unicef által idézett kutatások mutatják, a nőket nagyobb arányban érinti a kiégés, mint a férfiakat. Ennek persze sokrétű okai vannak, de szakértők általában rámutatnak arra, hogy az, ahogyan a társadalmi struktúrák és a gendernormák keresztbe tesznek a nőknek, nem elhanyagolható szerepet játszik a kiégésükben, legyen szó a munkahelyi egyenlőtlenségekről vagy a hagyományos nemi szerepekről.

Egy 2018-as, több mint kétezer dolgozót négy éven át követő kanadai tanulmány például azt állapította meg, hogy a nők azért voltak veszélyeztetettebbek, ha kiégésről volt szó, mert kisebb eséllyel léptették elő őket, mint a férfiakat, aminek következtében nagyobb eséllyel ragadtak olyan pozíciókban, amelyekben nem volt tekintélyük. Megállapították azt is, hogy a nők nagyobb valószínűséggel nevelnek egyedül gyereket, több időt fordítanak a háztartási feladatokra és alacsonyabb az önbecsülésük – ezek mind olyan dolgok, amelyek súlyosbíthatják a kiégéshez vezető tényezőket. A női lét mint „krónikus, alacsony szintű stressz” jelenik meg a mindennapokban, márpedig ennek a folyamatos háttérzajnak megvannak a következményei.

MISCHA KEIJSER / CULTURA CREATIVE / CULTURA CREATIVE VIA AFP

Ennek kifejtésére a Nagoski testvérek a tudománnyal konzultálnak a könyvükben. Többek között felidéznek olyan kísérleteket, amelyek patkányok reakcióin keresztül mutatják meg az úgynevezett krónikus, enyhe stressz kialakulását és hatását. Amikor a patkányokkal végzett kutatásokban az állatokat kiszámíthatatlan, de nem veszélyes kellemetlenségnek tették ki, minden egy kicsivel nehezebben elviselhető volt számukra a kelleténél. Olyan bosszúságokkal keserítették meg az életüket, mint hogy bizonytalan időre megfosztották őket az élelemtől és a víztől, a ketrecüket néhány órára 45 fokos szögben megdöntötték, vizet öntöttek az almukra, órákon át stroboszkópfénnyel világítottak az arcukba. Minden kellemetlenség túlélhető volt, de tehetetlennek érezték magukat velük szemben, ami végül apránként felemésztette őket.

A 21. századi nyugati világban a női lét velejárója a kontrollálhatatlan stresszoroknak az állandó alacsony szintű áradata. Apró bosszúságok, akadályok, amelyek felhalmozódnak, és amelyek nagy eséllyel kiégésbe torkollanak.

A Nagoski testvérek szerint a kiégéshez vezető út egyik fontos mérföldköve az úgynevezett emberi adakozó szindróma, amely Kate Manne filozófus által kidolgozott rendszerben jelenik meg. Ez a rendszer két részre osztja az embereket: adakozókra és lényekre (human givers, human beings). Az emberi adakozók azok, akiktől elvárják, hogy az idejüket, a figyelmüket, a szeretetüket és a testüket készségesen és békésen bocsássák a többiek rendelkezésre. A többiek ebben a rendszerben az emberi lények, akiknek pedig az a kötelességük, hogy megéljék, kifejezzék az emberségüket. Az egyik oldalon tehát adnak, a másik oldalon léteznek. „Találd ki, hogy a kettő közül melyik a nő!” – hangzik a szerzők költői felhívása.

Szerintük azért fontos megérteni ezt a rendszert, mert

ennél hatékonyabb kereteket aligha lehet tervezni a kiégés előidézéséhez a társadalom egyik felénél. Ha valaki folyton csak ad magából, mert így nevelték, mert elvárják tőle, és mert már ő sem tudja elképzelni magát más szerepben, akkor előbb-utóbb kiürül és kimerül.

A Nagoski testvérek sok más önsegítő könyv szerzőjével ellentétben nem áltatnak azzal, hogy csak azokat a dolgokat tárgyalják, amelyek az olvasóik ellenőrzése alatt állnak, hanem világossá teszik, hogy ha a kiégésről van szó, nem mi vagyunk önmagunk legnagyobb ellenségei, és nem is a többi ember, hanem a rendszer, nevén nevezve a patriarchátust, amely megteremti a szakadékot a között, hogy mit vár el a nőktől és hogy milyen valóban nőnek lenni. Ennek a szakadéknak a betemetése pedig fokozatosan kimeríti a nőket.

A szerzők azonban nemcsak tördelik a kezüket emiatt, hanem – annak tudatában, hogy egy manipulált rendszerben kell kiutat találni, hiszen amit a patriarchátus elvár a nőktől, az már-már törvényszerűen elvezet a kiégéshez – néhány gyakorlati útmutatóval próbálkoznak a helyzet menedzselésére. Minden problémára nem tudnak és nem is akarnak megoldást kínálni, de megmutatják, hogy néhányat ezek közül kezelhetővé lehet tenni.

A könyv egyik leghasznosabb fejezete az, amelyben a tudományos kutatásokra alapozva elmagyarázzák, hogy mi játszódik le az emberi szervezetben a stressz hatására, és azt is, hogy miért ne ragadjunk bele egy-egy stresszciklusba, ami hosszú távon károsítja az egészséget. Stresszhelyzetben hormonális és neurológiai reakciók indulnak be a szervezetben, az evolúció belénk programozta azokat a válaszokat, amelyekkel annak idején megmenekülhettünk a ránk támadó oroszlántól. A modern külső stresszorok ma már a legritkább esetben oroszlánok, sokkal inkább dühítő főnökök, kezelhetetlen gyerekek, kibírhatatlan rokonok, idióta sofőrök. Ehhez csapódnak a belső stresszorok, mint a megfelelési kényszer, a kulturális elvárások, a negatív múltbeli tapasztalatok és a jövőtől való félelem, és ezzel benne is vagyunk a végtelenített stresszkörforgásban.

via GIPHY

A szervezet nem tud különbséget tenni az oroszlán okozta stressz, illetve a túlhajszoltság, az aggodalom vagy a boldogtalanság okozta stressz között, márpedig ahhoz, hogy kilépjünk ebből, valahogyan jelezni kell a testnek, hogy minden rendben van. Ezt nevezik a stresszciklus lezárásának, és nem győzik hangsúlyozni a fontosságát. Nem elég ugyanis a stresszort kezelni – a munkahelyi, otthoni, köztéri konfliktusokat –, ezzel ugyanis magával a stresszel még nem birkóztunk meg. Le kell zárnunk a ciklust, különben – a szerzők nem kertelnek – a stressz szép lassan meg fog ölni.

Ennek a leghatékonyabb módja a fizikai aktivitás, vagyis a mozgás, ezt tudja ugyanis a leghatékonyabban közvetíteni az agyunknak az üzenetet, hogy a túléltük a fenyegetést, és a testünk most már egy biztonságos hely. „A fizikai aktivitás – szó szerint bármilyen testmozgás – az első számú frontvonal a kiégés elleni küzdelemben” – írják. De nem az egyetlen. Az eszköztárban ott vannak még a légzőgyakorlatok, a pozitív társas érintkezés, a nevetés, az ugrándozás, az ölelés – legalább 20 másodpercen át –, a csók – legalább 6 másodpercen át –, vagy épp a sírás.

A könyv másik legerősebb fejezete az, amelyikben felhatalmazást adnak az olvasónak a pihenésre, szembe menve még a Nietzsche-i jelszóval is, miszerint ami nem öl meg, az erősebbé tesz. „Az tesz erősebbé, ami azután történik veled, hogy túlélted azt, ami nem ölt meg. Ami erősebbé tesz, az a pihenés” – keretezik újra ezt az összefüggést. Amikor fáradtak vagyunk, nem az a megoldás, hogy húzzunk bele jobban, hanem hogy tartsunk szünetet. A szerzők kutatásokat idézve hangsúlyozzák a sokszor figyelmen kívül hagyott alapvetést, hogy csak korlátozott ideig, korlátozott energiával és figyelemmel tudjuk a maximumot nyújtani egy adott feladat teljesítése közben, utána törvényszerűen visszaesik a teljesítményünk, elkalandozik a figyelmünk, elillan a motivációnk. Ennek az elfáradásnak pedig egyetlen ellenszere van: a pihenés, ami sokkal hasznosabb, mint amit a modern társadalom megszavaz neki.

via GIPHY

Nagoskiék ráadásul azt az unortodox elképzelést is az olvasók elé tárják, hogy a pihenés nem azért fontos, mert produktívabbak leszünk általa, hanem mert boldogabbá és egészségesebbé, jókedvűbbé és kreatívabbá tesz. Márpedig amennyire elemi, annyira forradalmi annak a tudatosítása, hogy nem azért vagyunk a világon, hogy „produktívak” legyünk.

A könyvből sok más összefüggés és lehetséges kiút is körvonalazódik, a szerzők együttérzéssel és tudományos megalapozottsággal közelítenek a témához, még akkor is, amikor kissé túlzásba viszik a csevegős hangnemet az olvasóval való közvetlen kapcsolat megteremtésére. A kiégéssel, a lezáratlan stresszel küzdők biztos, hogy találnak használható eszközöket Nagoskiék módszertanában, de már akkor beljebb vannak, ha tudatosítják, az érzelmi kiégést nem néhány illatgyertya fogja megoldani.

Még több Élet+Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: