Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Január elseje van, nem december 31. Nem előkotorni próbáltam valami jót, hanem kihasználni a pillanatot, amikor még megvan a remény illúziója, hogy valami mégis csak változhat ebben az országban.
Eredetileg úgy terveztem, hogy ez az írás kereken 24 órával ezelőtt, december 31-én jelenik meg. És jókedvű lesz. De legalább kicsit felemelő egy olyan év után, mint 2022. Ezt kértem a kollégáktól az évvégi, igazából lassan hagyománnyá váló sorozatunkhoz: írják meg azt a sztorit, érzést, pillanatot, amely annyi keserűség mellett, annyi rossz hír dacára is valamilyen boldogságot jelentett.
És megírták. Lélekből és szépeket.
Ellenem azonban győzött 2022. Nincs jó sztori, illetve nyilván van, de mindegyik nagyon személyes.
A fiammal sörözni a dublini The Churchben, a feleségemmel retro playlist dalait énekelni Provence dombjai között autózva, Saint Tropez-ban strandolni, a kutyánkat sétáltatni a Garda tónál – ezek, ilyenek voltak a kivételes pillanatok. És mindegyik külföldön.
Itthon maradt a „de legalább”.
Egy háborús bűnös tébolyult vágyálmaitól vezérelten beveti hadseregét egy szomszédos ország ellen…de legalább látjuk azt, hogy van emberség, amikor menekülteket kell segíteni. És látjuk egy nép igazi küzdelmét, ha baj van.
A Fidesz ismét behúzza a kétharmadot…de legalább nyertem egy jó vacsorát, mert erre fogadtam a barátommal.
A gazdaságnak becsípődött az osztogatás és a háború, és lelepleződött a hazugság, amellyel egy országot ámítottak…de legalább akkor, amikor ezt teniszezés közben kitárgyaltam, a hátam mögött átnyúlva ütöttem egy röptét, amit a haverom nem tudott visszaadni.
A rezsi megugrott...de legalább kicsiny esélyt kap nálunk is a tudatosság.
A szellemi lazulást nyújtani képes kulturális élet résztvevői egyre nagyobb bajban vannak…de legalább volt alkalmam látni, hogy nekik még így is fontos, amit csinálnak, elég volt csak közelről nézni a Concerto Budapest zenészeinek örömét, amint éppen Dvorakot játszottak.
Ilyenek. Most ez jutott.
Legfeljebb még a káröröm nyomorúsága. A kellemesen bizsergető érzés, amikor a rendszer két véres kezű tálibját, Kövért és Pintért megsértődni látod. Az egyiket a parlamentben szapulják, ő meg büntet, mint egy megveszekedett őrmester, a másikat, szintén őrmestert, a diákok szidják szellemesen, ő pedig összegyűjti a molinók képeit és tanároknak mutogatja, magyarázza, hogy azok tanítványai teszik ezt vele, és talán azt várja, hogy valaki megsajnálja, hiszen szegény öreg bácsi, nem ezt érdemli. Pedig de. Többet is. Mindketten. A rendszer azonban őket védi, mást nem, még a kólát se nagyon (ahogy valaha egy Fidesz-kongresszus jelmondata hirdette), pláne nem diákokat.
Kínos, hogy görcsbe rándult arcuk láttán kell elégedettnek lenni. De mi van ezen túl?
Ezen túl csak Orbán Viktor országa van, és a XX. század történelmében talán csak Berijához hasonlítható Rogán Antal országa, vagy a NER aranycsemetéinek országa, és a kiszolgálóik, pofátlan harácsolók országa. Ők nem tálibok. Még őrült elv sincs, amiben hisznek, csak a hatalom és a pénz – egy junta, amely talán már nem is retteg attól, hogy megbukik, mert nem hiszi, hogy ez bekövetkezhet.
És az egészet csak borúsabbá teszi a tudat, hogy ha nem ők lennének most itt, akkor Gyurcsány Ferencnek, vagy legalábbis szellemiségének az operettdemokráciájában élnénk, és az sem jobb. Jutott abból is, ismerjük.
Január elseje van, nem december 31. Nem előkotorni próbáltam valami jót, hanem kihasználni a pillanatot, amikor még megvan a remény illúziója, hogy valami mégis csak változhat.
Vagy legalábbis nem romlik, ami szintén nem kis dolog a Gyula-Szentgotthárd galaxisban. Mert amíg van még például független sajtó, addig van remény arra is, hogy valakik elolvassák, talán olyanok is, akik eddig nem akarták, de most mégis elhiszik, hogy errefelé nagyon nincsenek rendben a dolgok. Nem értékelném én túl magunkat, de amikor körülöttünk propagandisták, kamuújságok és kamu újságkészítők szajkóznak hazugságokat, hergelnek, csorgó nyállal csaholnak, akkor mégis csak számítania kell a tisztességnek. Legalább kicsit. Ha lassan is hatva, de mégis. Évek óta mondjuk, hogy a sötétség nem tarthat örökké, hát a fenébe, egyszer csak lesznek olyanok, elegen, akik ugyanígy gondolják.
Ha mások nem (mert a jelek szerint tényleg nem) akkor talán a fiatalok. Négy éve azt mondtam, hogy Orbán Viktor ott és akkor elveszítette a 2026-os választást. Nem a 2022-est, azt még behúzzák, hanem a 26-ost. És a fiatalokon bukik el. Mert ők értik, hogy tőlük lopnak, ők érzik, hogy őket hozzák megalázó helyzetbe, nekik kell szégyenkezve magyarázniuk, hogy nem minden magyar putyinista, Európagyűlölő, vagy nekik kell letagadniuk magyarságukat, ők látják, hogy szüleiket, tanáraikat, társaikat pofán csapják, és ők háborodna fel ezen igazán.
2022. tavasza után, amikor kiderült, hogy ebben az országban kétharmaddal nyerni pont olyan könnyű, mint Kádár Jánosnak volt elhitetni, hogy ő rendes ember, és nem csak Moszkva pribékje, a tippelő keze is megremeg, és már nem tenne fel annyi pénzt Orbán 2026-os vereségére, mint négy éve, mégis, ha valamiben hinni próbál, azok a fiatalok. Nem biztos, hogy bejön, nem biztos, hogy a fiatalokat nem darálta máris be a rendszer, és lettek sokan alattvalók s katonák, de még mindig bennük lehet meg valamennyire az esély, hogy normális országban akarnak élni.
Igazából ha 2022-ben mégis csak örülni szeretnénk valaminek vagy valakiknek, akkor azok a diákok érdemlik ezt meg, akik ki mertek állni tanáraik mellett, de főként a rendszer ellen, amely belőlük hülyét akar csinálni, és ezt már nem is szégyelli kimondani. Nem voltak sokan, de azért voltak. És ez másokról alig mondható el.
Szóval, innen futunk neki 2023-nak. Nem nagyon volt minek örülni…de legalább reménykedni még lehet.
Vagy kell. Mert ha már azt is feladjuk, akkor tényleg csak a külföldi örömpillanatok maradnak.
