Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Türelmes és segítőkész emberek, akiknek van idejük 110-zel menni az autópályán és megállni egy kávészünetre, lenyűgöző tisztaságú, széles és jó levegőjű utcák egy főváros közepén, és egy alig helytálló stigma az árakról. Ha 2018-ban még no-go zóna volt, ahogy azt a propaganda állította, 2022-re teljes fordulatot vett Stockholm. Úti beszámoló.
Októberben felmentették személyes adattal való visszaélés és rágalmazás vádja alól kollégámat, Dezső Andrást, aki még 2018-ban ismertette annak a magyar nőnek, C-nek az előéletét, aki az előző választási kampány alatt Svédországot no-go zónaként mutatta be a közmédiának adott interjújában. C. arról beszélt, hogy a bevándorlók miatt olyan rossz lett a közbiztonság Stockholmban, hogy kénytelen volt hazaköltözni, ami egybevágott abban a választási kampányban, amelynek hajrájában Lázár János a bécsi Mariahilferstrasséról jelentkezett be, hasonlóan áldatlan állapotokról beszámolva.
Két hónappal ezelőtt tehát felelevenedett az emlék, mely szerint Svédország egy igazán veszélyes hely, amely ha a magyar állampárton múlik, azt sem érdemli meg, hogy egy háborús időszak közepén NATO-tag lehessen. Az árstopokkal és csökkentett rezsicsökkentéssel védett Magyarország forró ölelésében pedig elgondolkodtam, hogy talán elkényelmesített ez a biztonság. Miközben Svédországban a dicső északi kultúrát felzabálták a menekültek és az LMBTQ-lobbisták, a járványt is olyan hitványul kezelték, hogy titkolózó és milliárdokat szétlopó, világrekord halálozással járó kásleri-pintéri irányítás helyett a lakosság fegyelmezettségében bíztak, Stockholmban meg még dugódíjjal is üldözik az autósokat, addig bennem kihunyt a kalandvágy a mindentől is megvédő magyar állam polgáraként.
Aztán eszembe jutott, hogy az én dolgom újságíróként új történeteket, perspektívákat bemutatni az olvasóknak. Abban az évben, amikor én magam csak a román-ukrán határig jutottam, több kollégám viszont meg is járta Ukrajnát, rájöttem, hogy nem lehetek gyáva: egy héttel a korábban említett cikk után lefoglaltam a jegyeket Stockholmba, november közepén pedig már úton is voltunk körbejárni a no-go zónát, hogy önnek ne kelljen.
Megborulás
A repülő a Stockholm Skavsta reptérre érkezett, amely nagyjából annyira volt Stockholmban, amennyire a Hungaroringen szervezett magyar nagydíj Budapesten, cserébe a fővárosba tartó buszjáratok az érkező repülőgépekhez vannak igazítva. S mi több: a transzfer tízedik percében a busz visszafordult, mert kaptak egy telefont, hogy otthagytunk valakit – a Svédországban tartsd tiszteletben a svédek kultúráját jegyében pedig nem álltunk neki hepciáskodni magyar módra. Történt mindez egyébként este 10 után, előrevetítve azt, ami a következő négy napot meghatározta:
az emberek végtelenül kedvesek voltak.
Egyébként ez nem csak Svédországra igaz, Nyugat-Európában magyarként már-már zavarba ejtő, hogy a bolti eladótól kezdve a kollégádig nem egymáson vezetik le az emberek a saját feszültségüket, és nem is próbálják alullicitálni egymást, kinek rosszabb az élete. A svéd út tervezésekor minden múzeumtól és nemzeti parktól (mindkettőről még később) szinte azonnal, elképesztően részletes tájékoztatást kaptunk, egy cseppet sem érzékeltetve azt, hogy teher lenne, hogy a turisták egy turistaúton turistáskodnak.
A svéd humor pedig a maga nyersségével rendkívül szórakoztató: erre volt remek példa, hogy Stockholm egyik tömegközlekedési központjának felújítása tele volt plakátolva cinikus megjegyzésekkel, mint például „hogyan oldódj be a helyiek közé: panaszkodj a felújításról!" és „nem tetszik? képzeld el, milyen szép lesz, ha kész lesz!". A legjobb sztori mégis az, ahogy a Kungens Kurva városnegyed a nevét kapta: V. Gusztáv király 1946-ban ezen a környéken egy árokba hajtott autójával, a helyiek pedig elnevezték az egész kerületet, magyar fordításban Királyi Kanyarnak (és azóta itt található a világ legnagyobb IKEA-ja is).
Egyébként mielőtt elindultunk, több kollégám is úgy ledollárújságírózott, mint egy kiégett Megafon-influenszer, mondván, Svédország elképesztően drága hely, ez nem lesz olcsó mulatság. Az ő tapasztalataik a svéd-magyar árkülönbségről azonban még egy letűnt kor emlékei voltak, amikor nem zárkóztunk fel a Nyugathoz:
az EU-rekorder magyar infláció áraihoz képest ugyanis alig egy árnyalattal került többe az élet Svédországban.
A sztorihoz hozzátartozik, hogy áfabajnokok is vagyunk, míg Svédországban nem egységes az adóteher minden terméken. Az első este éjfélkor szereztünk egy hamburgert a McDonald’s svéd megfelelőjében, mindezt átszámítva 1–2 ezer forinttal olcsóbban, mint amennyiért az indulás előtt ettünk még Budapesten. A svédek az általános, 25 százalékos áfa alól kivettek gyakorlatilag mindent, amit egy turista megérezhet: az étkezés, a nem alkoholos italok, a szállás és a ruhák 12 százalékos, a belföldi utazás, a könyvek és újságok és a kulturális események belépői pedig 6 százalékos áfával kerülnek forgalomba – mindemellett pedig az átlagfizetés magyar forintba átszámolva jócskán 1 millió forint felett van.
Az első teljes napot egy hosszú sétával nyitottuk a belváros közepétől az onnan kieső múzeumszigetig. Stockholm a Balti-tenger partján fekszik, a város jó része kisebb, a vizet milliószor megtörő szigetcsoportokon terül el, az egymilliós várost hét metróvonal és megannyi villamos köti össze. Bár ízlés kérdése, hogy valaki a szűk utcákat vagy a nagy tereket szereti, a svéd főváros belső részei elképesztően élhetőek,
a széles utcákat nem túl magas, cserébe tökéletes állapotú épületek veszik körbe, az autóforgalom pedig minimális, így a levegő minősége budapesti tüdővel felér egy tisztítókúrával.
Ami pedig az életminőséggel is összefügg, az a humán utcakép: az emberek a novemberi, fagypont körüli időben is ápoltak és jól öltözöttek, a kirakatok pedig a magyar kereskedelemnél jó pár szinttel magasabb minőséget mutatnak, és ezt nem a luxusmárkák jelentik.
A legjobb fogyasztói szokás mégsem a vásárlás, hanem az úgynevezett fika: a miénknél jóval lassabban mozgó svéd napi rutin legfontosabb pontja a kávé- (és opcionálisan sütemény) szünet, amely egy pillanatnyi megállás és közösségi élmény a nap felénél, és amit állítólag véresen komolyan betartanak. Mi csak annyit érzékeltünk, hogy bárhol a városban fantasztikus kávét és péksüteményeket kaptunk, amikor beültünk átmelegedni.
Érdekesség viszont, hogy Stockholmban novemberben délután 3-kor lemegy a nap, vele együtt pedig az utcák is kiürülnek: a turisztikai off-seasonben amúgy sem hallottunk nem svéd hangot, de estére szinte csak mi maradtunk az utcákon. Ahol, innen üzenve a magyar propagandasajtónak: nemhogy vérmes migránsokat, de még szemetet sem találtunk.
A svéd jelenen nehéz volt fogást találni, a svéd múlt legszórakoztatóbb pontja pedig a város legfontosabb turistalátványossága, a Vasa múzeum, melynek története a magyar fülekben üdítően cinikus párhuzamokat ébreszthet. II. Gusztáv Adolf svéd uralkodó az 1620-as években a Litvániát is magában foglaló Lengyelország kárára akarta kiterjeszteni királyságát, tengeri hadereje azonban messze nem rendelkezett a nagy nyugati flották erejével, így 1624 végén négy hatalmas csatahajót rendelt, köztük a legnagyobbat, a bőséget szimbolizáló, magyarul búzakalászt jelentő Vasat, amely nemcsak a Balti-tenger, de a világ legerősebb hadihajójaként épült meg a következő két évben.
A hajó azonban jól tükrözte, milyen az, amikor a hübrisz és a dilettantizmus egyetlen uralkodóban egymásra talál. A Vasa 69 méteres hosszához 11 méteres szélesség és 52 méteres magasság társult, no meg 64 ágyú és fényűző díszítés. A nagy rohanásban azonban elmaradtak a hadihajózásban megszokott tesztelések, gyakorlatilag próbavitorlázás nélkül eresztették szélnek a mérnöki diploma nélkül is kézzelfoghatóan aránytalan hajót. Az eredmény:
1628. augusztus 10-én a Vasa mindössze 1300 méter után felborult és elsüllyedt Stockholm kikötőjében.
A sztori hasonlóan szórakoztató részlete, hogy ki is volt a felelős ezért. A tragédia után összeültek az érintettek, akik megállapították: miután mindenki egyesével megesküdött, hogy jó munkát végzett, cserébe az eredeti tervező meghalt az építkezés közben, ezért a felelősséget a már nem felelősségre vonható mesterre kenték, az élet pedig ment tovább Svédországban. Idegenvezetőnknek túl hosszú idő lett volna elmagyarázni, miért nevettünk ezen magyar politikán edződött emberekként.
A hajó több mint 300 évig volt víz alatt, mégis szinte érintetlenül húzták a felszínre, ugyanis a Balti tenger sós-édes elegye nem alkalmas arra, hogy a faevő paraziták megéljenek benne. 1956-ban Anders Franzén svéd mérnök és amatőr archeológus műszerére egy tölgyfaminta akadt a stockholmi szorosban, ahol a Vasa elsüllyedt, ezzel pedig meg tudta győzni a svéd tengerészetet, hogy küldjenek le búvárokat a mélybe, mert ott jó eséllyel a Vasa nyugszik. A megérzés stimmelt: a következő 5 évben a süllyedés után el nem lopott ágyúkat felhozták, a sarat kipumpálták a hajóból, a roncsot pedig 333 évvel a katasztrófa után kiemelték.
Az akcióban kizárólag svéd szakemberek vettek részt (idegenvezetőnk szerint ez mai napig a svéd archeológia legnagyobb csábítóereje), a következő 15 évben folyamatosan polietilén-glikollal locsolva tartósították a hajót, 1989-re pedig kiszárították az akkorra konzervált, 98 százalékban az eredeti elemekből álló Vasat. 1990-ben a hajó saját múzeumot kapott a Djurgarden szigeten: a műemlék teljes egészében körbesétálható, mellette pedig elképesztő részletességgel mutatják be történetét a tervezéstől a mentésen át napjainkig, és közben az emberi maradványokból rekonstruált és viaszból megformált legénység tagjaival és életmódjukkal is találkozhatunk.
A Djurgarden másik világhírű múzeuma (na jó, harmadik, de az ABBA múzeumba nem jutottunk el, ahogy sajnos a város számos kortárs képzőművészeti kiállítására sem maradt idő) a Skansen, amely pontosan az, amire magyarként gondolunk: a világ legrégebbi, szabadtéri hagyományőrző kiállítása. A harminchektáros területen azonban a hagyományokból szinte semmit nem láttunk,
ugyanis aznapra, amikor mentünk, Stockholmban leesett 20 centi hó.
Így maradt a tájban gyönyörködés, na meg a skanzen állatkertje, amelynek lakói nálunk is százszor boldogabbak voltak a hirtelen jött téltől, a vidráktól a jávorszarvasokig, a hódoktól a részarvasokig.
Valami új
A múzeumlista kipipálására leginkább azért nem maradt idő, mert az utazás egyik napját kirándulásra szántuk. A helyi autómegosztóból kibérelt kocsival (ami egyébként egy napra, 300 kilométer utazással, elektromos töltési önköltséggel együtt nagyjából kétharmadannyiba került, mint itthon bármely hasonló szolgáltatással) nyakunkba vettük a svéd országutakat, és Uppsalán keresztül a Farneböfjarden Nemzeti Parkba indultunk.
Miután túltettük magunkat azon, hogy a svédek 3–400 lóerős SUV-okkal sem hajlandóak 110-nél többel haladni az autópályán, megérkeztünk a svéd Esztergomnak megfelelő Uppsalába, ahol a mai napig koronázzák a svéd uralkodókat, 1477 óta pedig egyetem is működik. Az uppsalai katedrális az északi országok legnagyobb temploma, de a 119 méter hosszú, és legmagasabb pontján ugyanilyen magas épületben nemcsak a mérete és az egyházi súlya érdekes, hanem annak története is: a katedrális ugyanis még katolikusnak épült, de mire teljesen elkészült, lezajlott a reformáció Svédországban, ami a belső terein is tökéletesen kirajzolódik.
Az egész utazás legkülönlegesebb része mégsem az épített környezet és a történelmi emlékek voltak, hanem az élővilág, ami kelet-európai szemmel egészen szokatlan testet ölt. A megszokott világoszöld leveleket és barna törzseket a sötétzöld, a sötétszürke és a világosszürke különböző árnyalatai pótolják a fenyő- és nyárfák formájában, a nemzeti parkot átszövő, akár tónak is nézhető szélességű folyó pedig nem egy mély mederben, hanem a mocsaras területtel egy szintben folyik, és kreál olyan természeti formákat, amelyeket nehéz körülírni, beszéljenek inkább a fotók. A néhány órás túraútvonal képei úgy festenek, mintha több különböző kirándulásból lennének összeállítva, a sétát pedig sikerült nemcsak naplementébe, de teljes nyugalomban, konkrétan nulla másik kiránduló között megejteni.
Tessék új helyekre utazni!
Az elmúlt 5–10 évben szinte minden népszerű turistavárost láttam Európában, ide értve Londont, Párizst, Rómát, Berlint, Barcelonát, Prágát, Milánót és Bécset, talán Amszterdam, Lisszabon és Brüsszel hiányzik csak a sorból. Ezeken a helyeken elképesztően sok, már-már befogadhatatlan mennyiségű látnivaló van, jobbára lehetetlen egy útból megnézni mindent, és még akkor is csak a kommersz dolgokat kapargatja az ember.
Ennek megvan a maga varázsa, de a stockholmi útnak más tanulsága van. Az északi kultúrát nagyon hosszú idő megismerni, de megéri belekezdeni. A nyugat- és közép-európai országok között, ha nem lennének nagyon világos nyelvbéli határok, gördülékenyen át lehetne utazni úgy, hogy az ember észre sem veszi, hogy máshol van, mert annyira egymásba simul az építészet és a kultúrák. Ez természetesen önmagában szembemegy a Nagy Nemzeti Bezárkózás elvével, de nem én leszek az, aki elmagyarázza, hogy a 21. században miért ordító baromság a nemzeti szimbólumokat a sarokban begubózva szorongatva küzdeni minden ellen, ami más. Európa ettől Európa.
Svédország, ha más nem, földrajzi okokból nincs teljes szinkronban ezzel a kulturális világgal, és éppen ettől izgalmas. Körülöttünk a városok és a tájak egyre jobban hasonlítanak egymásra, a digitalizálódott világban pedig már az életünk sem különbözik nagyon senkiétől egy 1000 kilométeres sugarú körben, ebből kiszakadva viszont teljesen új behatásokat jelent egy olyan város vagy ország megismerése, amely komfortzónán kívül van.
Tehát no-go zónázós uszítás ide, időnként kellemetlen hidegek oda: Svédország az egyik legjobb hely, ahol Európában jártam.
A járvány nem várt mellékhatása: spermaválság alakult ki Svédországban
