Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Azt tudjuk, hogy a felnőttkori lelki problémák sok szálon kötődnek a gyerekkorhoz – de vajon hogyan jelennek meg a „fiússág” frusztrációi a felnőtt férfiak mentális helyzetében? Katonadolog című sorozatunkban a férfi mentális egészség mítoszait igyekszünk eloszlatni, a második részben Polányi Viktória tanácsadó szakpszichológussal beszélgettünk arról, hogyan kell tudatosan (fiú)gyermeket nevelni, hogy belőlük beilleszkedni tudó, mégis önazonos, egészséges felnőttek legyenek.
Mielőtt elolvassa ezt a cikket, kérjük, hallgassa meg a szerző felhívását. Köszönjük.
Katonadolog című cikksorozatunk első részében Balázs Judit klinikai szakpszichiáterrel beszélgettünk arról, milyen mítoszok keringenek a férfiak mentális egészségéről, és ezek miatt miért fordulnak kevesebben segítségért – és hogyan járul ez hozzá ahhoz, hogy a férfiak körében háromszor nagyobb veszély az öngyilkosság általi halál, mint a nőknél. És ami ennél is fontosabb: mit tudunk tenni annak érdekében, hogy ez a helyzet javuljon.
A sorozat második részében arra voltunk kíváncsiak: a felnőttkori traumák hogyan függenek össze azzal, hogy milyen gyerekkoruk volt a férfiaknak – és mit tehetnek a szülők annak érdekében, hogy egészségesebb fiúkból egészségesebb felnőttek legyenek. Ebben volt segítségünkre Polányi Viktória tanácsadó szakpszichológus.
Az egész az apa, vagy az apafigura jelenléténél kezdődik. Napjainkban egyre több az elvált, csonka családban, az inkább női modellekkel felnövő gyermeke száma – meséli Polányi, hozzátéve, hogy ez mindaddig kezelhető, amíg van egy közeli férfikép, aki modellként állhat egy kisfiú előtt. Ez lehet nagypapa, nagybácsi, edző, vagy akár tanító is, de jellemzően nem állunk jól e téren, ez pedig a felnőttkorban is nyomot hagy. Ahogy fogalmaz: nagyon nehéz megtalálni a saját hangot a felnőtt életben, ha ezt nem volt kitől ellesni, vagy akár látni egy rossz példát, akinek a hibáiból lehet tanulni. Egy egészséges családi körnek elengedhetetlen eleme a női-férfi szerepekből adódó tulajdonságok ismerete – meséli a szakértő.
Bár összeférhetetlennek tűnhet, hogy a nemi szerepek egyaránt az alapjai a mentális egészségnek és okozói is a lelki problémáknak, Polányi szerint fontos ezeket ismerni, de személyre kell szabni és nem beleragadni az archaikus keretekbe. „Ha egy kisfiú érzelmesebb és empatikusabb, akkor teljesen máshogy érdemes őt nevelni és segíteni, mint egy olyan gyereket, aki harcias és érdekérvényesítő. Más személyiségtípushoz más elbánás dukál – ha viszont az alapvető társadalmi elvárásokat húzzuk rá mindenkire, az nehézségeket tud okozni.”
A biztos háttér és a tudatos, az egyénnek megfelelő nevelés azért is fontos, mert a gyerekek kiskorukban az óvodába és iskolába járással, azután az iskolaváltásokkal új közösségekbe kerülnek, ahol minden alkalommal akarva-akaratlanul bemutatják magukat, kialakul egy kép róluk – meséli Polányi. Ha ez sikeres, hozzátesz a gyerekek önértékeléséhez és közérzetéhez, illetve a jövőről alkotott képüket is pozitívan befolyásolja, míg ennek ellenkezője a későbbi beilleszkedést nehezítheti meg új környezetben. Éppen ezért támogatni kell a gyerekeket abban, hogy azt tudják mutatni magukból, amit szeretnének.
Mindez azért is elengedhetetlen, mert ezekben a környezetekben találkozhatnak először a fiúk az akkor még csak „fiússágként” emlegetett férfi nemi elvárásokkal, stigmákkal. Polányi szerint ezeket a skatulyákat a felnőttek teremtik, és nekik is van felelősségük abban, hogy a gyerekek megértsék és levetkőzzék ezeket. Mint meséli, ha fiúgyermekének megtetszik egy lányos játék, nem azt mondja, hogy ne válassza azt, hanem elmagyarázza, hogy nyugodtan játszhat vele, de lesznek olyan barátai, akik szerint ez ciki. A kulcs itt is a nyitottság: egy gyereknek fontos, hogy ismerje a társadalmi sztereotípiákat és értse meg, hogy vannak, akik ez alapján ítélkeznek, de mindeközben tudatni kell vele, hogy nem ezekhez kell igazodnia, hanem saját magához – véli a pszichológus, kiemelve, hogy ha ebben segít a szülő, akkor nagy valószínűséggel a gyermek felnőttkorábban is jobban ki fogja tudni elégíteni a saját szükségleteit, be fog tudni illeszkedni a társadalmi elvárások közé annak ellenére, ha nem hagyományosan férfias az érdeklődési köre.
„Nálunk az a mottó, és talán érdemes lehet elgondolkodni rajta más fiús szülőknek is, hogy a gyengédség nem gyengeség.”
– meséli Polányi Viktória, hozzátéve, hogyha ezt tudnák közvetíteni a gyerekek felé, hosszabb távon jelentősen csökkenhetne a családon belüli erőszak, és kevesebb saját magával vívó és magát bántó férfi lenne.
A felnőttkor felé haladva komoly lépcsőt jelent viszont a kamaszkor, ami Polányi szerint nemtől függetlenül nehéz időszak, túl a fizikai változásokon. A tinédzserek ebben a nem is gyerek, de nem is felnőtt fázisban tele vannak belső vívódásokkal anélkül is, hogy a külvilág további terhet pakolna rájuk. A fiúknál ilyenkor szoktak kiütközni a férfiminták hiányai, és miután a fiúk nehezebben beszélnek érzésekről, nincs meg ennek a kultúrája, nehezebben is tudják megfogalmazni, mi nyomasztja őket, miben lenne szükségük segítségre, megértésre.
Ugyanebben a korszakban jelenik meg először a szerelem, a párválasztás is, ami tovább bonyolíthatja ezeket az éveket. Polányi szerint a mai 13 és 18 év közöttiek körében nagy arányban felteszik maguknak a kérdést, hogy a saját vagy az ellenkező nemhez vonzódnak-e. Ez a generáció már nem könyveli el, hogy kihez kell vonzódnia, figyel a saját szükségleteire és nem lezárt ügyként tekint a szexualitásra, hanem egy folyamatként. A pszichológus szerint az idősebbek nehézkesen állnak ehhez a szabadsághoz és nem mindig nézik jó szemmel, de reméli, hogy előbb-utóbb mindenki megtalálja szexuális identitás és vonzalom terén is a nyugvópontot, ehhez pedig türelemre van szükség a felnőtt társadalomtól, és legkevésbé sem arra, hogy véresen komolyan vegyék a fiatalok próbálkozásait. Az érzelmi és szexuális viszonyokra is hatalmas külső nyomás hat – magyarázza Polányi, aki szerint a média rengeteg hatást gyakorol a fiatalokra, de nem tudja megjeleníteni az intimitását a kapcsolatoknak. A szerelem, a szex érzelmi oldalához szinte semmilyen segítséget nem kapnak, cserébe ingerdömping van ugyanezen jelenségek technikai oldaláról, ami miatt egészségtelenek elvárásokat állítanak maguk elé – mondja.
A gyerekek ráadásul nemcsak a közösségekben, hanem az oktatásban is szembe kell nézzenek elcsúszott fókuszú elvárásokkal. Polányi szerint a jegyek visszajelzések kellene legyenek arról, hogy mennyit tudnak a diákok egy adott pillanatban, mintsem szigorú és frusztráló fokmérők. „Ha ez most kettesre ment, az nem azt jelenti, hogy valaki annyit ér, hanem azt, hogy a témazáróra vagy a felvételire jobban fel kell készülni” – mondja a szakember, de ezt sajnos sem a tanárok, sem a szülők nem így kezelik, így a gyerekek sem tudják másként.
A következmény nem harag, rosszallás, vagy beskatulyázás kellene legyen, hanem egy jelzés, hogy merre kell tovább menni.
Arról pedig tragikusan sokszor olvashattunk, hogy a rossz jegyek akár öngyilkosságba is kergethetik a gyerekeket: Polányi szerint az osztályzatok átértékelése azért is sürgős feladat, mert
„egy öngyilkossági kísérlet nem arról árulkodik, hogy valaki nem jegyezte meg a ’48-as szabadságharc történéseit és emiatt összezuhant, hanem arról, hogy fél a szülei, a tanárai, az osztálytársai reakciójától, a kiközösítéstől.”
Ezt a terhet pedig a felnőtteknek kell levennie a gyerekekről – véli Polányi. Meg kell kérdezni, milyen segítségre van szüksége: csak nem érti-e, nem érdekli, vagy nem is tudja, hogyan kell tanulni. Le kell venni az érzelmeket az érdemjegyekről, hogy ne legyenek a gyerekeink neurotikusak – mondja. Közös célokat kell kitűzni a gyerekkel és ahogy a személyiségében, úgy a teljesítményében is saját magához kell mérni, és el kell fogadni, hogy hibáznak, ahogy mi felnőttek is.
Azonban akármilyen jól bánik a gyerekével egy szülő, a depresszió ugyanúgy megjelenhet az életében: Polányi Viktória szerint ez a felnőttek különösen fontos feladata, mert nem csupán nem képes egy gyerek felismerni és ellátni a saját problémáit, de át kell látni azt is, meddig „kamasz” és „neveletlen” valaki, és honnantól beteg. A gyerekek szerencséje, hogy amíg iskolában vannak, szakemberek; tanárok, tanítók veszik körül őket, akik felismerik, ha baj van, és segítenek, hogy segítséget kapjanak.
A pszichológus azt tanácsolja a családoknak, hogy komoly, elhúzódó probléma esetén javasolt elmenni klinikai szakpszichológushoz vagy pszichiáterhez, mert ha az derül ki, hogy nincs baj, örülhetünk, de ha gond adódik, akkor a gyerek abban a szerencsés helyzetben van, hogy a szülei segítségével gyógyulhat, míg felnőttkorban megfelelő szociális háló nélkül szinte lehetetlen kikerülni hasonló szituációkból. Az pedig pozitív fejlemény – emeli ki végül a szakember –, hogy egyre nagyobb arányban vannak a pszichológushoz forduló fiatalok között a fiúk.
